ELMARAD

BIRÓ GÁBOR festészeti kiállítása a Képtárban

Biró Gábor immár másodjára időzít Luca napjára kiállítást, 11 éve is december 13-án állított ki a Haáz Rezső múzeumban…, amit foghatunk a véletlenre is, de miért ne emelnénk ki a gazdag Luca napi hagyományokból csupán azt, ami a kiállított alkotásokkal összefügghet. A Luca név jelentése: lux lucis, a fény szóból ered, ráadásul még 12 nap van karácsonyig, amit úgymond várakozással töltünk el, de nem folytatom a sort, széles összefüggésekhez vezet a hagyományokról való tudás. Ha azonban a képekhez fordulva várakozunk, akkor miért ne hívnánk segítségül a Luca nap megvilágító erejét, a fényt? És, bár nem vagyok felhatalmazva erre, de ha már karácsony előtt vagyunk, itt és most akár meg lehet érdeklődni az alkotótól, vannak-e karácsony alkalmával megvásárolható alkotásai. A polgári világban egy-egy kép ajándékozása értékes gesztus volt, amit jó lenne visszavezetni, és ami nem mellesleg a művészek egzisztenciáját is megalapozhatja.

A meghívón olvasható egy versszaknyi írás, egy verbálisan megfogalmazott képlet, ami folytatódik a kiállított képeken, és az itt kiállított vegyes technikával készült legújabb képsorozatot nézve, eszünkbe juthat az Ut pictura poesis elve, ami időben visszavezet egy olyan korszakba, amikor a festészetnek be kellett bizonyítania a maga művészi önállóságát, értékét, és ehhez – a már kétségtelenül a művészet státuszt birtokló – irodalmat állította maga mellé. Képpé váló szavak és poétikává váló festmények befogadására hívott bennünket Biró Gábor a többszólamú zenei mű mintájára készült képeivel.

Az itt látható képsorok kapcsán beszélhetnénk a neoavantgárd művészet intenzíven kibomló formalazító, formarobbantó törekvéseiről, amelyben a XX. század első felében Kandiszkij és Klee egyaránt jelentős, úttörő szerepet játszottak. Cézanne úgy fogalmazott: „A természet nem a felszínen, hanem a mélyben létezik!” A mélyben, azaz átéléseinkben, felismeréseinkben és érzékiségünkben. Ennek érzékeltetésére a múlt század negyvenes éveitől kezdődően a tasizmus emocionális önkifejezési módja vált be, ám a színek keverési technikájának alkalmazásakor az egyensúly megteremtése jelenti a legnagyobb feladatot: szín, forma, mélység, textúra és a kompozíció egyensúlya, amit az itt kiállított képeken a mérleg jegyében született alkotó sajátos módon valósított meg.

Biró Gábor nem keres járatlan utakat, e képek szervesen illeszkednek a kortárs festészet progresszív ágaihoz, az expresszionizmushoz, de önmagukban is sokat mondanak, és mindannyiunknak segítenek abban, hogy próbáljuk meg értelmezni a bennünket körülvevő világot, töprengjünk egy kicsit azon, keresve a benne rejlő harmóniát vagy felismerve a diszharmóniát... Legújabb, vegyes technikával készült, kis méretű Ösvényjárók sorozatba foglalt művei egyre közelebb kerülnek leghitelesebb önmagához, a saját útját magabiztosan járó, öntörvényű alkotóhoz. Ez abból is látszik, hogy a figuratív és az absztrakt kifejezésmód képein nem válik el teljesen, a kettő egyszerre, együtt is érvényes lehet. A művész nem annyira a meglévő norma-és ábrázolásmódokba illeszkedik bele, hanem a maga számára újjáteremti azokat. És újjáteremti e képeket is a verses formában felírt szövegei révén is.

A hetvenes évek második felében Kolozsváron diákoskodó alkotó a szellemi élet szélesebb pászmáját kaphatta a kincses városban, mert akkoriban ott élni, én úgy gondolom, egyfajta kiváltság volt, de mindenképp egy életre szóló élmény, szellemi táplálék. Kiváló szakmai tekintélyek kurzusait lehetett hallgatni a főiskolán, a művészek, a filozófusok, a zenészek, a társadalmi elit összejárt, gyakran nyitottan beszélgettek egymással. Ebben a szellemi légkörben való megmártózás visszaköszön számomra a vegyes technikával készült képsor szemlélésekor. A kiállítás címadása, és a képekre felírt szövegek a játékos irónia nyelvén történik, utalva valamelyest a görög eironeia - valamit elváltoztatni, másképpen, illetve rosszul beállítani vonatkozására, vagy a latin ironia - finom gúny kifejezésre, többnyire az elbeszélő és az elbeszélt történet közötti távolságtartás, a distancia megőrzésének érdekében.

És itt van ez az akrillal készült sorozat. Az akril műanyag alapú fedőfesték, hamar szárad. Az alkotó pillanatnyi hangulatának megfelelően alkot vele, ugyanakkor azt is fontosnak tartja, hogy az egymás mellé kerülő színfoltok beszéljenek egymással, összhangba kerüljenek, majd esetleg a szemlélőt is párbeszédre hívják. A legelemibb képszervező egységeket fedezhetjük fel a tematika keresésekor: föld- ég- és természetközeli fogódzókat találunk, mintegy összetett létszerű víziókként. Az alkotó a természetből merít, ezt a látványt szűri-, lényegíti át magán, és így születik meg egy rendszerint absztrakt vizuális élmény.

Festményein a szín a pillanatnyi hangulatnak, az érzelmek dinamikájának megfelelően alakul. Majd amikor ez letisztul, összeáll, azaz létrejön a színek energiáinak áramlása és párbeszéde, akkor erre a felületre még rákerül egy sötétebb árnyalatú, ritmikusan kanyargó vonalkavalkád, egy intenzívebb sötét vonalrajz. Van amikor ezek a vonalak adják meg a kép hangulatát. Néhol a szín felerősödik, itt a színfoltok kiszorítják a vonalakat, korlátozzák a jelenlétüket. Egy-egy kiemelt szín, fénypont, vagy a foltvonal vastagsága, keménysége, iránya, intenzitása mind-mind arra ösztönöz, hogy önkéntelenül is keresni kezdjük, hogy hol bukkan elő a festékvonásokból valamely figura. Az absztrakt formából elővillanó objektumok azok, amelyek az aktív befogadó számára fogódzót jelenthetnek.

Ezek a kompozíciók víziószerűek, nem ábrázolóan jelenítik meg a művész által látottakat. A bennünket körülvevő világról, mélyen megélt érzelmekről mesélnek. A háttér motívumainak, elemeinek zártságát, illetve az őket létrehozó színfoltok ritmusát és egymással való egyensúlyát teszi Gábor képalakító elvvé, majd ezt a háttér-szövetet a rárajzolt alaktalan, mégis rajzszerű, amorf formákkal ellensúlyozza. Képei a sötét vonalhálókkal kifejezőbbek, mozgalmasabbak, energikusabbak lettek, a sötét folt vezeti, tolja a tekintetet a világos fele. A ritmus, a vonalak expresszív ereje legalább olyan nyilvánvalóan fontos összetevője ezeknek a képeknek, mint a háttér színekkel játszó foltjainak szövedéke.

A többnyire szülővárosában alkotó művész 2019-ben készült új sorozatai mellett elhozott néhányat régebbi képeiből is, például a makói alkotótáborok atmoszféráját felidéző két pasztellképet, de többek között bepillantást nyerhetünk egy olyan folyamatba is, amikor az alkotó a nyolcvanas években készült képén tesz némi beavatkozást.

Képek és képzetek rakodnak egymásra, világok kerülnek egymás fölé, olykor a szavak vagy egy-egy cím súlyával megspékelve, és a szövevényes gondolati háló nem csak a beavatottabb „ösvényjáróknak” nyújt vizuális élményt, hanem sugárzó energiájával azok számára is, akik nem ismerik fel a mélyebb rétegekben rejlő gondolati összefüggéseket.

Az alkotó ütemesen, már-már gesztusszerű lendülettel dolgozik, de ilyenformán sincs egyetlen suta, öncélú és felelőtlen mozdulata sem. Ám a képzőművészet nyelve nehezebben érthető, mint a közbeszéd, mélysége és minőségi igénye más irányokba visz. Ezek nem dekoratív vonalak, hanem labirintusok a tárgy és a lét határain, erős színkontrasztok, helyenként élénk, másutt matt festékfelületek koncentrált egységei. A befogadónak is fel kell vennie az alkotó-teremtő viszonyulást, szervesen együtt építkezve azzal, amit szemlél. Itt a kép már nem ábrázolás, hanem diagnózis, azaz vizsgálat alapján kialakult ítélet. A befogadás során nem a jelentés felfejtése a fontos, hanem hogy a kép robbanásszerűen, energiaszintjének elmozdításával hasson. A festményben rejlő történetlehetőségek összesűrítve jelennek meg, de könnyen lehet, hogy ezek már a néző történetei.