 A könyvzáró csat
Elmés,
gyakorlatias, egyszerű kis szerkezet, mely a könyvkötés történetében
számtalan változattal jelentkezett. A legegyszerűbbtől a míves ötvös
remekműig. Szerepe már a nevéből adódik: a könyvtest védésére szolgált.
Múltja visszanyúl a kódexek koráig. A IV. században már használatos. A
XII. században már közismert. Általában a nehezebb kemény (fa)táblás
kötéseknél használták. Mérete a könyv méretéhez igazodott. De kis méretű
és súlyú könyveknél is gyakori. Kezdetekben egyszerű, néha önmagára
záródó (kötél, sodrott pergament) zsínórként/bőrpántként alkalmazták a
könyv valamelyik tábláján. Később már két vagy három részből áll:
rendszerint egy sarokpántos, horgas, kapcsos csatnyelvből és a
függőleges vagy vízszintes állású zárócsapból. Az előbbit a kötéstábla
élébe erősítették (fúrták) merőlegesen, míg az utóbbit a táblával
párhuzamosan süllyesztve rögzítették.
Bőrrel kombinálva (bőrcsík,
fonott szíj), vagy teljesen fémből – rendszerint sárgarézből, de vasból
is – készült. Egy-egy értékesebb könyv csatja ezüst. Az egyik felét az
egyik kötéstáblára a másikat a másik kötéstáblára erősítették, pl.
nitolással vagy csak egyszerű szegezéssel. Általában, de nagyobb könyvek
esetén mindenképp kettős (itáliai kötéseknél akár négyes), kisebb
könyveknél az egyes csat is előfordul. A háttáblák enyhe megnyomásával
lehetett zárni vagy nyitni a csatot, illetve magát a könyvet. Azon
kívül, hogy szorosan összezárva tartotta a könyvet, védte a lapokat a
portól, sőt a légnedvességtől is, ugyanakkor esztétikai szerepet is
szántak neki. Az ilyen zárral ellátott és épségben fennmaradt, régi XVI –
XVII. századi könyvek papírlapjai még napjainkban is oly fehérek
lehetnek, mint gyártásuk pillanatában. Hiányuk esetén a lapok, a papír
és a nyomdafesték savasságának következtében gyakran elbarnulnak,
megfeketednek, (a betűk akár ki is hullhatnak = csak az üres helyük
marad). Az egyszerűbb fém, de a bőrcsatokat maga a könyvkötő is
előállíthatta. Később erre szakosodott fémművesek készítették a
tetszetősnél tetszetősebbet, gyakran akár ékszernek is beillőt. Az
említett századok jellegzetes, beazonosítható kötései csatjainak stílusa
eredetükre, készítőjükre, származási helyükre is utal(hat). Fénykoruk a
XVIII. század végéig terjed, habár később, a XIX. században újbóli
reneszánszuknak lehetünk tanui. Ritkán ma is használják.
Ez
alkalommal egy vastag (35 x 24 x 13cm), több kötet XVII. századi (1653
utáni) egybekötéséből származó, kolligátum záró csatját (36;22 x 110 +
22 x 53mm) mutatjuk be. ["Chemnitz,
Martin; Leyser, Polycarp; Melanchthon, Philipp: Loci theologici Dn.
Martini Chemnitii, theologi longe celeberrimi, atque ecclesiae
Brunsuicensis quondam superintendentis fidelissimi : quibus et loci
communes D. Philippi Melanchthonis perspicue explicantur, & quasi
integrum Christianae doctrinae corpus, ecclesiae Dei sincerè
proponitur... Francofurti & Wittebergae : Sumptibus haeredum D.
Tobiae Mevii, & Elerdi Schumacheri, anno 1653."] Ez
sárgarézből készült, összetett kétrészes csat, melynek nyelvrészét (36;
22 x 110mm) egy alsó, két párhuzamos sorban helyezkedő, 5–5 domborított,
erezett, palmettából, levélkéből álló, és egy felső, a bőrhöz való
illesztésénél poncolással, véséssel díszített szélesebb, majd
elkeskenyedő, hosszanti tengelye körül 360 fokban elcsavart felső,
gravírozott (vésett) lemezpánt összenítolásából képezték ki. A
kidomborodó nitszegekeknek itt díszítő szerepük is van és a forgósarkot
helyettesítő bőrnyelv illesztését is biztosítják. Átellenes oldalon a
zárócsapot is magába foglaló rész (22 x 53mm), a kötéstábla színére
közvetlenül 3 szeggel felnitolt lemez található.Összességében egy
kellemes hatású, XVII. századi német műhelyből származó csatról van szó,
mely szerves tartozéka a timsós cserzésű, gazdagon díszített fehér
disznóbőr borítású fatáblás kötésnek.
Róth András Lajos |
