Tamási Áron emlékház

(Farkaslaka)

Aki a bölcsőt és a baglyot egyaránt őrzi
Egy író emléke nem csupán úgy élhet bennünk tovább, ha lerójuk szinte kötelező tiszteletünket az életéhez kapcsolódó évfordulók alkalmával, elolvassuk munkáit, és idézeteket tanulunk meg tőle, hanem úgy is, ha különösebb ok nélkül fölkeressük szülőházát, beszélünk azokkal, akik rokonai, barátai közül még életben vannak. Így kerestük mi is föl nemrég Tamási Áron szülőházát, és egy kellemes délutánt töltöttünk ott Mátyás bácsi, a jelenlegi gondnok történeteit hallgatva.
 A legkedvesebb ház.
Sipos Mátyás - akit mindenki Matyi vagy Mátyás bácsinak szólít a faluban - 1972, vagyis Tamási szülőházának múzeummá nyilvánítása óta foglalkozik a karbantartási munkálatokkal. Édesanyja, Erzsi néni 2006-ban bekövetkezett halála óta ő foglalkozik az emlékház látogatóival is, mesél, magyaráz, válaszol minden kérdésre türelemmel, és részletekig menő pontossággal. Munkája nagyon alapos, és - amint később meglátjuk - mindenre kiterjed, ami az íróval kapcsolatos. "Százhuszonnyolc házat építettem, de ez nem fontos" - jegyzi meg legyintve, de látszik rajta, hogy azért erre is büszke. A ház neki köszönhetően van ma is jó állapotban, bár tennivaló akadna, csak pénz nem igazán. A kaput javítgatta nemrégiben, új deszkákat rögzített, és a bejárat fölötti dúcot is újrazsindelyezte, mert "már nagyon gyarló volt". Ahogy beszél, világossá válik, hogy nem a maga dicsőségéért vagy pénzért teszi mindezt - hiszen jóformán semmit nem kap érte -, hanem egyszerűen azért, mert kötelességének érzi nagybátyjával, és annak szellemi nagyságával szemben.
Éjjel-nappal az író szolgálatában.
Beszélgetésünk szakaszosan folyt, mert egymást váltották a kisebb-nagyobb turistacsoportok, akikkel foglalkoznia kellett. Nincs olyan kontinens, amelyről az évek folyamán ne érkezett volna látogató. Vannak visszatérő vendégek is, olyanok, akik emlékeznek Gáspár bácsira, az író öccsére, és húgára, Erzsi nénire is, akik Mátyás bácsi előtt vigyáztak a házra. Érkeznek fiatalok is, egy egyetemista korú pár a diákigazolványát keresi. "Nem kell mutatni, mi a kilencven évesről is elhisszük, hogy egyetemista, ha ő mondja" - tessékeli be őket a házba Mátyás bácsi, hogy újra elmondja híres nagybátyja és a ház történetét, egy kicsit mindig más szavakat használva, mint az előző csoportnál. Van egy hangfelvétele is dvd-lemezen, amelyben az író gyermekkoráról mesél, ebből részleteket játszik, kiegészíti saját emlékeivel, az író hazalátogatásaival kapcsolatos történetekkel. Mesél a kiállított fényképekről, kéziratokról, olyan szeretettel, ahogy valószínűleg senki nem lesz képes majd beszélni, ha ő már nem lesz. "Valaki olyan kell, aki közel lakik" - válaszolja, amikor arról kérdezzük, ki lesz az utódja. Kissé elszomorítja, hogy a faluban egyre kevesebben értékelik és érzik annak a fontosságát, hogy az író emlékezetét megtartsák, ápolják. "Tegnap este kilenc körül kopogtak nálunk" - mondja Mátyás bácsi. "Azelőtt jöttem haza, éppen nekiláttam volna vacsorázni. Két magyarországi fiatal volt, hogy megnéznék a házat. Kérdem: holnap nem ér rá? Azt mondták, hogy dehogynem, ráér másnap is. Megkérdeztem, hol vannak megszállva, azt mondták, Tibódban. Vettem a kalapomat, és átjöttem velük, ne vesszen kárba az útjuk. Hogy is nézett volna ki, ha ilyen hosszú utat megtettek? Itt nincs program, nem lehet. Amikor jön valaki, mindegy honnan, mindegy ki az, el kell jönni vele, és meg kell mutatni mindent. Ezért kéne olyan valaki, aki közel lakik, csakhát..." Egy lemondó legyintéssel zárja a függőben maradt mondatot.
Nehézségek a hagyatékápolásban.
Mátyás bácsi elmesélte utolsó találkozását az íróval. Halála előtt néhány hónappal kereste föl Budapesten, a kórházban. "Jól nézett ki, és remélte, hogy az egészsége kiigazodik, de aztán sajnos nem így lett" - mondja. Az író halála után, földi maradványai hazaszállításában rengeteget segített Dr. Bakk Elekné. Õ vívta ki, hogy az emlékmű a két cserefa között legyen, addig kardoskodott, amíg megkapta rá az engedélyt, bár az akkori plébános hallani sem akart róla, mondván, hogy az a terület a papok temetkezési helyeként van kijelölve. Sokat segített a hagyaték összegyűjtésében is, kéziratok, levelek felkutatásában. Mátyás bácsi egy alkalommal fölkereste Magdó nénit, Tamási második feleségét (akit állítása szerint az író élete végéig szeretett), és megállapodtak, hogy átveszi a nála lévő kéziratokat, de mire utánuk ment, a néni már meghalt. Az általa őrzött levelekről azóta sem tudni semmit. Mátyás bácsi már hetvennégy éves, túl van egy infarktuson, nincs már ereje ennek utánajárni, ráadásul lánytestvére, Irénke néni, aki néha lelkiismeretesen helyettesítette, a napokban hunyt el. Pedig volna minek utánanézni, hiszen gyanítható, hogy régebben több kézíratot kicsaltak Gáspár bácsitól is.
Egy méltatlan vita.
Tamás Erzsébet, Gáspár néni lánya felháborodott, időnként sírásba hajló hangon meséli, hogy kisemmizték. Véleménye szerint ő is jogosult volna arra, hogy vigyázzon a házra, legalább váltásban Mátyás bácsival, hiszen az író testvérének, a ház egykori gondnokának lányaként joga volna ehhez neki is. Állítása szerint megállapodás szólt arról, hogy Erzsi néni halála után rá vagy két lánytestvére valamelyikére szálljon a ház kulcsa, vagyis annak gondnoksága. Mi több, szerinte a ház tulajdonjoga is megilletné, noha erről 1985-ben, 24 ezer lej ellenében papíron is lemondott. Következő mondatával saját akaratának mond ellent: miért nem rendezték be a múzeumot Ágnes néni, Tamási Áron húgának a házában, amikor leginkább ott szállt meg az író, valahányszor hazajött? Bárhogy is lenne, az író unokahúga - aki azt feltételezi, hogy Mátyás bácsi jó pénzt kap a munkájáért - számít arra, hogy amennyiben Mátyás bácsi halálakor ő még életben lesz, átveheti a ház felügyeletét. Mátyás bácsit részmunkaidőben alkalmazta a helyi tanács, amelynek tulajdonában van a Tamási emlékház. Ezért a pénzért pedig nem biztos, hogy bárki szívesen otthagyná a vacsoráját, hogy két embernek megmutassa a házat. Nem valószínű, hogy sokan állnának sorba, amikor a csűr újracserepezését kell elvégezni. És megfizethetetlen az a tiszteletteljes szeretet, amit a ház minden egyes szeglete iránt tanúsít. Sajnos egyre kevesebb anyagi segítséget kap: az 1990-ben alakult Tamási Művelődési Egyesület évek óta nem működik, mert egyszerűen nincs, aki foglalkozna vele. Mátyás bácsi szavával élve, "gyarló" a ház zsindelyezése is - erre ígért segítséget a község polgármestere, Demény Gábor. A kis házban megvan még a bölcső, amelyben az Ábel-trilógia, az Énekes madár, a Szülőföldem írója ringott több mint száz évvel ezelőtt. Egy fonálból készült bagoly lesi belőle a látogatókat. És reméljük, hogy még sokáig ott lesz Mátyás bácsi is, hogy őrizze és érezhetővé tegye az odalátogatókkal egyik legnagyobb írónk tárgyi és szellemi jelenlétét.

 
Kudelász Nóbel. Udvarhelyi Híradó, 2007. 07. 27.