A vesébe látó művész

BENCZÉDI SÁNDOR
keramikus, szobrász
(1912. szeptember 16., Tarcsafalva – 1998. január 1., Kolozsvár)

– 1924 őszétől a székelykeresztúri gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, ahol Daday Gerő, majd Bene József voltak a rajztanárai.
– 1932-ben a székelykeresztúri tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet.
– 1932-1933-ban a tarcsafalvi tanítót helyettesítette.
– 1933-1934-ben töltötte katonai szolgálatát.
– 1934-1935-ös tanévben Bunyaszegszárdon (a hajdani Krassó-Szörény megyében) tanított.
– 1935-1936-os tanévben a Torda környéki Harasztoson tanított.
– 1936-ban kinevezték az Orhei megyei, Dnyeszter melletti Pogribeni nevezetű faluba, Besszarábiába.
– 1937 tavaszán először állította ki szobrait Tóth István festőművésszel közösen a kolozsvári Unitárius Kollégiumban.

„Őszintén szólva, nem nagyon szerettem ezt a pályát. Eleinte még nagy odaadással végeztem nevelő-tanítói munkámat, de mind jobban szenvedélyemmé kezdett válni a szobrászkodás és mind unalmasabbá a tanítás. Valaki itt megkérdezhetne, hogy-hogy szobrászkodás, mikor én eddig mint festő ténykedtem. Meg kell jegyeznem, nem sokáig tartott a festészet iránti vonzódásom. Túl nehéz volt számomra egy sík felületen mutatni meg, helyesebben ábrázolni a harmadik dimenziót, vagyis a mélységet, s időnként valósággal festékcsömört kaptam. Mind nagyobb kedvet kezdtem érezni a szobrászkodás iránt, s mind gyönyörűségesebb lett számomra a térbeli ábrázolás. Bezzeg itt nem kaptam semmilyen csömört. Így történt, hogy végül is szobrász lettem s nem festő.”

(Benczédi Sándor, 1984)

– 1937 őszén beiratkozott a budapesti Iparművészeti Főiskolára. Szobrászat tanára: Ohmann Béla.
– 1938–1942 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola szobrászat szakán tanult, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa volt.

„A nagy baj akkor kezdődött, mikor már negyedéves voltam. Mind jobban és jobban kezdtem ráébredni arra a szomorú tényre, hogy tűnik el az egyéniségem. Minél inkább akartam jó szobrot csinálni, annál rosszabbra sikeredett. Ha megkérdeztem egyik-másik kollégámat: «Na, mit szólsz ehhez a munkához?», mind csak azt mondták: «Hát biz ez konvencionális.» Engem meg elkeserített ez a kilátástalan állapot, hogy jóformán már aludni sem tudtam. Kezdtem kapkodni ide-oda különböző hatások után, eredménytelenül. Nem sikerült egy olyan valamit megalkotnom, mire azt mondhatták volna: «Ez igen! Na, ez már jó szobor!» Pedig mind erre vágytam. Ezen kívül kezdtem már megcsömörölni Budapesttől. Az a ronda, füstös levegő mind jobban kezdett elsápasztani, s az a nagy zaj és ricsaj is kezdett az idegeimre menni, úgyhogy még be sem fejeztem a negyedévet, hogy becsületesen levizsgázhattam volna, gondoltam egy nagyot s merészet, elmentem a tanügyminisztériumba, hogy engem nevezzenek ki a korondi hegybe tanítónak.”

(Benczédi Sándor, 1984)

– 1942 tavaszán félbehagyta főiskolai tanulmányait, és tanítói kinevezést kért Korond mellé, Pálpatakára.
– 1943-ban a budapesti Műbarátok termében Pohárnok Zoltán festőművésszel közös tárlaton mutatja be kő-, fa- és terracotta szobrait. Erről azt tartja: „Itt váltam szobrásszá”.
– 1944. áprilisában házasodott, feleségül vette Végh Ilonát, májusban SAS-behívó szólította Pápára, majd Tapolcafőre, de lábsérülése miatt nem került ki a frontra. Felgyógyulása után feleségével együtt Budapestre ment, az epreskerti művésztelepen kapott menedéket, Medgyessy Ferenc szobrászművész társaságában alkotott.
– 1945–1947 között Tarcsafalván és Korondon volt tanító. Ez alatt megírta és megrajzolta A csillagszemű juhász című mesejáték kötetét. (Megjelent Kolozsváron a Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában.)
– 1946-ban egyéni kiállítása nyílt meg Székelyudvarhelyen, majd Marosvásárhelyen
– 1947-ben készült el a korondi Világháborús Emlékműve és a teremi Benkő-síremlék.
– 1949-ben meghívták a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára a mintázás tanárának.
– 1953-ban megszűnt állása. Ettől kezdve kizárólag az alkotásnak élt, Kolozsváron önálló műtermet nyitott. Erről az időszakról az alkotó így nyilatkozott: „most szabadultam föl a szocialista realizmus nyűge alól, s nyertek elismerést kisplasztikáim”.
– 1955-ben a Kolozsvár tartományi tárlaton 10 kisszobrát állította ki.
– 1956-ban volt első egyéni kiállítása Budapesten, majd Kolozsváron és Bukarestben is kiállított.
– 1957-ben kiállítása nyílt meg Cs. Erdős Tiborral Nagyváradon, Feszt Lászlóval és Alfred Griebbel Kolozsváron.
– 1959-ben Márkos András előszavával megjelent a Benczédi Sándor: Kisszobrok című album. Szobrászati első díjat nyert Az építő és a természetátalakító ember című országos képzőművészeti pályázaton Marosvásárhelyen, ahol kiállítása is nyílt meg.
– 1961-ben Macskássy Józseffel Kolozsváron, Ileana Vremirrel és Incze János Déssel közösen kiállítása volt Bukarestben.
– 1962-ben ezüstérmet nyert a prágai Iparművészeti és Kerámiai Tárlaton, Ileana Vremir­rel és Incze János Déssel közösen kiállított Kolozsváron.
– 1963-ban Nagybányán, Szatmáron, Nagyváradon és Nagyszalontán volt kiállítása.
– 1966-ban Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen nyílt meg kiállítása.
– 1967-ben Marosvásárhelyen állított ki.
– 1968-ban nyerte el a Román Munkaérdemrend III. fokozatát.
– 1969-ben az Utunk Akusztikon Stúdiójában mutatta be munkáit.
– 1970-ben gyűjteményes kiállítása nyílt meg Kolozsváron. Elnyerte a Művelődési Érdemrend IV. fokozatát.
– 1970–1974 között a romániai magyar értelmiségiek portrégalériáját készítette el, melyet a Csíkszeredai Múzeumnak ajándé­kozott. Ezeket nevezik Utunk-széli szob­rok­nak, reprodukcióit közölte az Utunk folyóirat.
– 1971-ben gyűjteményes kiállítása nyílt meg a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban Cs. Erdős Tiborral közösen, majd a buda­pesti Magyar Nemzeti Galériában (Cs. Erdős Tiborral). Martonvásáron is kiállított.
– 1972-ben Hódmezővásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, majd Bukarestben állított ki, 1973-ban a kolozsvári Nagy Galériában.
– 1974-ben Szatmáron, majd kizárólag terrakotta kisszobrokból Düsseldorfban is kiállított.
– 1977-ben Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Nagybányán is volt tárlata.
– 1978-ban Szatmáron, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában mutatta be munkáit.
– 1979-ben Sepsiszentgyörgyön és Makfalván, 1980-ban Tusnádfürdőn, 1981-ben Bánffyhunyadon, 1982-ben Tordán, 1983-ban Korondon, 1984-ben Berettyószéplakon állított ki.
– 1980-ban készült el műterem-háza a kolozsvári Fellegvári úton.
– 1980-ban kiállított Tusnádfürdőn.
– 1983-ban Korondon, 1984-ben Berettyószéplakon állított ki.
– 1997-ben Budapesten a Vármegye Galériában, majd Győrben, a Mariann Galériában nyílt kiállítása.

Mindezeken kívül számos hazai és határon túli csoportos tartományi és megyei tárlaton szerepeltek munkái. Halála után a következő kiállítások nyíltak meg munkáiból:
– 1998-ban a Csíki Székely Múzeumban, majd Tarcsafalván az Unitárius Plebánián, majd a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban szerveztek emlékkiállítást.
– 1999-ben emlékkiállítása volt Korondon.
– 2011-ben Korondon, majd a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában volt kiállítása.
– 2012-ben a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban egy nagyobb méretű emlékkiállítást szerveztek.

Egy alkalommal ezt nyilatkozta egy újság riporterének: „Reggeltől estig el tudnék játszani az agyaggal, kővel, fával. Játszadozom még most is, nem győzök betelni vele, s így csupa játék az egész életem.” Bár vége lett a „játéknak”, elment a mindig vidám, humoros Benczédi Sándor, de itt maradtak velünk játékos alkotásai, könyvespolcainkon, szobáink díszeiként, kőből, fából, agyagból, hogy minket Rá emlékeztessenek.

„Benczédi Sándor körül kacagott az egész műterem. Amikor aztán elunta ezt a sok vidámságot, átlépett a szerkesztőségbe, szerintem útközben is nevetgélve, mert hát azt nehéz abbahagyni, de bizonyára senki sem gondolta bolondnak, hiszen amúgy általában mindenki tudta széles e környéken: ő Benczédi Sándor, mindig vidám, mert reggelente egy hadseregnyi kacagó emberke fogadja. Nocsak, nocsak, barátjai az erénynek, harsogta a benti nem éppen búskomor társaságnak, hát osztán van egy kicsi jó borom, bejönnétek-e hozzám egy pohárra? Benczédinek nem lehetett ellenállni, mentünk, néha egészen tisztes, hosszú libasorban, be a nevetés, a jókedv panoptikumába, a sok kicsi kacagó ember közé. Fogd a korsót, atyafi, oszt szolgáljátok ki magatokat, mert én ezt – mutatott a korongon éppen soros fejre – még egy kicsit itt-ott megpofozom, így ni, s ezzel folytatta, ahol abbahagyta, délelőttökön keresztül, s délelőttökön keresztül kitartott munkaasztalán az a fél pohár bor, amit engedélyezett magának. (…) Sosem láttam tétlenül ülni, s ahogyan dolgozott, érezted: tökéletesen egyesíti magában a homo fabert a homo ludensszel. Boldogok a képzőművészek, mert övéké a munka könnyedsége, játékossága. Nem is dolgoznak, csak egyfoly­tá­ban szórakoznak. Vagy ki tudja?!”

Mózes Attila, Helikon, 1998. január 25.