A VÍZ

A grUnd alkotócsoport kiállítása Székelyudvarhelyen

Képtár (Kossuth Lajos utca 42. szám)
2017. január 20 – február 20.

Azt hiszem, nem mondok újat, ha azt állítom, hogy minden tárlatnak üzenete van. Az egyéni kiállítások esetében legtöbbször a kiállító művész alkotói pályájának legutóbbi periódusát tárja a közönség elé, vagy áttekintést nyújt teljes életművéről. Ilyen esetben kimondottan az alkotóra jellemző művészi üzeneteket érzékeli a közönség. Más a helyzet a csoportos kiállításokkal. Ezek esetében valamilyen valós, vagy kreált kohéziós erő fogja össze az alkotások koszorúját. Alkotói közösségek életének bemutatása, egy régió alkotóinak felsorakoztatása, eszköz- és stílusirányzatok megjelenítése – és sorolhatnám még tovább – lehetnek a közönség elé lépésnek motiváló okai. Ilyen alkalmakkor, az üzenetet maga az összetartó erő hordozza úgy, hogy az egyéni üzenetek részben feloldódnak – jó esetben megerősödnek – benne.

Nyolc képzőművész többféle technikával és kifejezésformával létrehozott munkája találkozik itt, különböző egyéniségek, látásmódok, világok, amelyekben van valami közös. Nézzük meg, hogy az alkotókat mi kapcsolja össze.
Elsőre a régióbeli kapcsolódást említhetjük: az udvarhelyi vizuális alkotók kiállításán egy kis közösség fiatal alkotói csoportosultak, időről időre ellátogatnak egymás műtermébe, kapcsolatban állnak egymással, közös történelmi múlt és népi hagyomány, közös földrajzi terek kötik egymáshoz az alkotókat. Ugyanakkor a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában szerzett közös tapasztalat is visszaköszön, innen azonban különböző egyetemekre kerültek, másfajta ösztönzésekkel léphettek tovább.

A GrUnd alkotócsoport kurátori teendőit felvállaló Berze Imre 2015-ben a többnyire 2012-2014 között végzett, jórészt székelyudvarhelyi alkotók számára közös projekteket javasol és szervez. A csoport tagjai először 2015 végén Budapesten állítottak ki ebben a felállításban, aztán Székelyudvarhelyen ezelőtt egy évvel, szintén a Magyar Kultúra Napján mutatkoztak be. Ezek az előzmények teremtették meg azt a körülményt, hogy immár évről-évre egy adott tematikához is igazodva, egymás munkáját ösztönözve, újra és újra megmutassák legújabb alkotói kísérleteiket, adott esetben kiforrott szellemiséget hordozó alkotásaikat. Csoportjuk a helyi kortárs képzőművészetnek egy sajátos vonalát képviseli, közös célok kitűzésével pedig ez a jól felkészült, tehetséges és összetartó művésznemzedék révén Székelyudvarhely mint művészeti központ hangsúlyozottabb helyet kaphat a kortárs erdélyi, magyarországi és nemzetközi képzőművészeti körforgásokban. A csoport tagjai ugyanakkor esetenként résztvevői a Pulzus Székelyudvarhelyi Művésztelep alkotótábornak, munkáikkal a helyi Termés című képzőművészeti tárlaton is folyamatosan jelen vannak.

Továbbmenően a kapcsolódási tényezők keresésében a közös konceptuális irányvonalat szükséges megemlíteni, amit a csoport tagjai a mostani kiállításhoz kijelöltek: a víz tematikát. Nem voltak merev szabályok, a tematika sem volt kiélezve valamely irányba, nem volt leszűkítve sem az anyaghasználat sem pedig a technikák vagy a stílusok köre. Ez vonja maga után az itt látható alkotások rendkívüli változatosságát, amelyben az olyan közös jegyek is egymásra találtak, mint a kör és a körforgás vagy a hullámzó vonalak.

A víz mint koncept igencsak összetett, több irányból is meghatározható és megjeleníthető. Szimbolikájának témakörébe beletartoznak az ősvíz, az élet vize, a magzatvíz, az élet forrása jelentések. Mindennek a kezdete és mindennek a forrása, olyan még nem differenciálódott ősprincípium, amiből minden lehetséges forma megszülethet, és amibe minden megszületett forma egyszer visszatér. A víz az élet szubsztanciája, ezért a mitológiák a világ és az élet keletkezését a kozmikus ősvízzel hozzák összefüggésbe. A Teremtés könyve így ír erről: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között. Úgy is lett. Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket.” Mindezt azért idézem, mert bár az alkotók többsége először nem érezte annyira közelinek a tematikát, a hagyományos keresztény kultúrába való beleszületésükkel és ennek felvállalásával alkotásaikba is belekerülnek szándákosan avagy ösztönösen a víz jelképi utalásai.

A művészetekben a víz gyakran a lélek megtestesítője, pl. Goethénél: „Az emberi lélek tükre a víz” (A szellemek éneke a vizek fölött). Az élet vize szerepel Petőfi János vitézében: a halott Iluska feltámad, mihelyt a poraiból eredő rózsa a tündérek tavába hull. Arnold Böcklin Holtak szigete c. festményén az ősi, mitikus képzetekhez hasonlóan a túlvilág elhatárolója (1880, Lipcse, Museum der Bildenden Künste). Freud óta a tudattalan szimbóluma; az ősi ösztönvilág és az anyaméh képzetköréhez kapcsolódik. József Attilánál az anyaméhbeli állapotra (magzatvízre) emlékeztet a „locska őselem” (Zöld napsütés hintált). Weöres Sándor A víz alatti város c. versében az elsüllyedő civilizációról ír (Atlantisz). A víz ősi jelentéseit Hamvas Béla is megvizsgálja: „A víz mindenben ott van. Az isteni víz nélkül nincsen semmi. A víz a létező világ kezdete: arkhé tón ontón. A történet is víz, az örök is víz, mert az idő felszíne is víz, mélysége is víz.” - áll a Scientia Sacra c. művében.

Ám ez a mostani alkalom messze nem elegendő arra, hogy a sort folytassuk. Úgy vélem, bár egy közös térben, egymás viszonylatában tudnak csak érvényesülni az alkotások, mégis a művészek kísérletező, alkotói szabadságából adódó különbözőségekre is szükséges felfigyelnünk. A kiállított művek között láthatunk konceptualizmust idéző, absztraktabb, illetve figuratív kisplasztikákat, az expresszionista irányt mutató olajfestményt, grafikus jelleget mutató textilmunkát, installációt, fotólenyomatot. Az anyagválasztás tekintetében itt van a fa, a bronz, a fotólenyomat, a textil és a kerámia. Formák, színek, arcok, amelyek történeteket mesélnek. Egyes munkák állóképszerűen rögzítik a hangsúlyozottan, mozdulatlanná dermesztett pillanatot, míg mások célja éppen a mozgás, a dinamizmus, s a kirobbanó erő képi megjelenítése.

A téma – mint már mondtam – örök és kimeríthetetlen; akárcsak a témát körüljáró művészek látás-és fogalmazásmódja, akik a fába, fémbe, textíliába, fotóba avagy olajfestménybe vízzel kapcsolatos szerepeket és sorsokat örökítenek meg, itthonról és a világ távoli vidékeiről.

Fülöp György munkájának címe a „Láda”. Mivel ő jelenleg Pécsett tartózkodik, a kolozsvári Képzőművészeti és Design Egyetem kerámia-üveg- fém szak befejezése után a Pécsi Tudományegyetemen Kerámiatervezés szakon mesterizik, így nem lehet itt a megnyitón, távollétét is megpróbálta belefogalmazni ebbe a munkába: egy ládát küldött, reflektálva a távolságra, ami most őt elválasztja a csoport többi tagjától. György mindeddig sokféle anyagot kipróbált: betont, fát, porcelánt, rezet, kőcserepet és agyagot, küldeménye-munkája ötvözi az anyagokat. A láda egy csomagoló, tároló eszköz, amely megvédi a benne rejlő küldeményt. A rajta levő, kontextusából kiragadott felirat és a hétköznapokban használt jelzések arra utalnak, hogy valami értékes, és törékeny dolog van benne, melyre vigyázni kell. A csap motívum ezt már konkretizálja: a szállítmány víz. A víz törékenységét jelképező munka legkifinomultabb része már a keramikus részéről jön: a csapon kifolyó hal az élet szimbóluma. Igencsak tömör konceptuális munka, amely az életet adó víz törékenységét jelképezi.

Gujuman Uliana tavaly kapcsolódott a csoporthoz, ő a temesvári Nyugati Egyetem Képzőművészeti és Design Karán tanult 2009-2012 között, majd ugyanitt festészet szakon mesterizett 2014-ben. Uliana egy olajfestményt hozott erre a tárlatra, és akik látták korábbi munkáit észrevehetik, hogy itt nem alkalmazta a tőle megszokott réteges festésmódot. Ez a legújabb munkája a síkban megjeleníthető felület mozgalmasságát sugallja számomra. A természet felől jövő impressziók jelzik, hogy a művészt a növényvilág igencsak foglalkoztatja. A fiktív tér és színvilág kompozíciója figuratív és absztrakt elemeket egyaránt tartalmaz. Ha a képet összességében nézzük, egy szimbolikus töltetű, vízi növényzetben gazdag, mozgalmas tó látképe sejthető a lebontott formákból és színekből. A festészet eszközeit kiválóan alkalmazó kiforrott művész alkotását láthatjuk.

Hodgyai István jelenleg Marosvásárhelyen él és alkot, az ottani színház plakátjait tervezi. Színházközeli munkája lehetőség számára az olyan emberi érzések és arcvonások megfigyeléséhez, amelyeket művészi alkotásaiban többszörösen továbbgondolhat. Az arcvonásokat és az emberi érzéskitöréseket megörökítő fekete fehér fotó c-printje valóban jó megfigyelőkészségre vall: a Patt-etika c. alkotáson megjelenített pillanat a könnyzápor előtti felfokozott lét kiváló megragadása, ennek a a víz tematikára való utalása a művész leleményességét mutatja.

Jakab-Gidó Szende monokróm textilmunkája a teremtésmítoszok őselemeként emlegetett univerzális anyaméhre utal, a baba számára életet biztosító életvíz és az abban látható kerek egész. Az élet a vízben témára ihletett formaválasztás, egyedi grafikus jelleget sugárzó technika egy magánmitológia megjelenítésére.

Lakatos László két kisplasztikával szállt be a GrUnd ez évi kiállítására. A Noé egy korábbi, tavalyi alkotása, amelyet a csíkszeredai Megyeháza Galériában egyéni kiállításon mutatott be először. A bibliai történet felidézése erre a kiállításra mondhatni magától kínálkozott. A talált tárgyból készült plasztika a népi és keresztény hagyományok motívumait őrzi. E mű egyszerű szépsége kapcsán Constantin Brâncuși mondása jut eszembe: „az egyszerűség: a bonyolultság megoldása”, de itt idézném a román szobrász másik híres mondását is: „egy művet úgy kell megalkotni, akár egy tökéletes krimit – ne látszódjanak a foltok és az elkövető nyomai... ” László tiszta felületmegmunkálása a talált tárgyak formáinak és színeinek továbbgondolásakor a beavatkozás minden nyomának mondhatni profi eltüntetése.
A másik munka az eddigi kő-, fém- és fa anyagú munkái után egy majdnem tisztán fából készült plasztikai alkotás, amely a tenger vizének felidézése egészen szokatlan formában, a vízszintes helyzetéből függőlegesbe helyezve azt. A mű lenyomata egy mély tengerparti élménynek. A szerves és a szervetlen anyagokból megalkotott ellentétpárokban létrejött kapcsolatokat az alkotó itt is alkalmazza, akár a korábbi alkotásaiban, fellelhető rozsdás szögekkel való beavatkozás. Ily módon a mozdulatlan, végeláthatatlan tenger, ami az örökkévalóságot jelképezi, ezt a fajta nyugalmat a szögek és a beépített formák megtörik. Az anyag megmunkálása, a megmunkálás során adódó lehetőségek művészi kifinomítása, a finom felületek és az összeillesztett elemek apró részleteinek megoldása, az egyszerű formák, a sík és a síkból kiemelt felületek váltakozásai teszik László tengerét a közönség számára is továbbgondolhatóvá, az utólagos színezés pedig egyedivé érleli e plasztika letisztult formáit.

Tamás Borbála Tulburencia címmel kiállított munkája az installáció és az op- art keresztezésének kísérlete, kiválóan egészíti ki a csoport alkotásait, a víz tematika újabb megjelenítésével. Annyira szépen és tömören fogalmazza meg gondolatait az alkotó, hogy vétek lenne itt nem őt idézni: „A vizet nem mint elemet dolgoztam fel, hanem tulajdonságként jelenik meg nálam, ami a körforgást szimbolizálja. Próbáltam játszani a magyar nyelvvel is, ami a körforgás szó szerint való értelmezését jelenti, ezért esett a választásom egy lemezjátszóra, melynek mozgása forgó és a felülete kör alakú. A papír korong, ami rákerült a felületére optikai illúzió is egyben. A mintázatán, az egymásba visszatérő formák a víznek azon tulajdonságát jelenti, ami szintén a körforgáshoz kötött. Az "op-art" kivitelezés egy olyan illuziót kelt, ami a víz örvényszerűségét próbálja megragadni. A víz különféle halmazállapotokon keresztül zajló körforgása az anyag rejtélyes megmaradását mutatja; a forma vagy alak, a tér és az idő örök ismétlődését, a természet körforgását.”

Zsombori Béla Hullámtörő című tölgyfa alkotása a népi eszköztár és a víz tematikájának találkoztatása. A népi használati eszközökről elmondható egyszerűség és tisztaság erre a munkára is jellemző. Akárcsak Lakatos Lászlónál, Zsombori Béla alkotó folyamatáról is elmondható az, hogy hosszú időn keresztül érlelődik bennük egy-egy talált-, többnyire népies hangulatú tárgy hordozta szellemiség továbbgondolása, annak egy egészen új formába hozása. A kiállítás plakátján is kiemelt mű a formakeresés eredménye, játék a telített és üres felülettel, illetve az ismétlődő elemekkel és a szimmetria keltette hatásokkal. A szobor elkészítésekor olyan szerkesztési eszközöket használ alkotója, amelyek feltűnnek korábbi munkáiban is: az ismétlődés, a szimmetria, az egyenletesen feszülő ívek. Egy ilyen mű megalkotása közben az anyag milyensége éppoly fontos szerepet kap, mint maga a motívum, az ötlet, ami elindítja a folyamatot.

A kiállítási anyagban előkelő helyet foglal el Berze Imre három bronzplasztikája. A folyamatosan új anyagokkal és új formákkal kísérletező alkotó ezúttal is természetes formákat dolgoz ki a bronz megmunkálásának lehetőségeivel kísérletezve. Azonban korábbi absztrakt és nonfiguratív alkotásaitól eltérően e három bronz kisplasztika figuratív, személyes élményekkel átitatott, a születés majd elengedés folyamatának drámai megragadása. A női torzó bronzos-réznitrátos megjelenítése az életadó víz hiányát mutatja fel, a szépen összetűrt babaingecske könnyekkel van átitatva és a bizonytalanul álló aprólékos finomsággal megmunkált babalábacskák mondhatni létbizonytalanságban lebegnek. Az emberi élet határhelyzeteit és tragikumát lényegre törő megfogalmazással megjelenítő alkotások a bronz megmunkálási technikáit jól ismerő alkotóra vallanak.

E kis tárlat anyaga művészi formában adja vissza a valóságot, rávilágítva a különböző szemléletmódok sokaságára. A csoportos kiállítás érdekessége az alkotási technikák és a stílusok sokszínűségének a keveredése, mely ennek ellenére harmonikus teljességet tükröz. Remélem, hogy e tárlat révén is nyitottabbá, fogékonyabbá válnak a képzőművészetekre, azon belül is az itt hangsúlyosabban jelen levő plasztikák befogadására. Kérem tekintsék meg ezt a kiállítást. Biztos vagyok benne, hogy egy-egy alkotás előtt szemlélődve, bekövetkezik a csoda, amely csak az ember adománya: a művész lelkének sugárzása utat talál az Önök lelkéhez. Ez az összekapcsolódás a művészek és a művészet alapvető célja.

Lőrincz Ildikó, művészettörténész