Állandó képtár

     1978-ban már négy éve voltam a Városi Múzeum vezetője. Négy évem telt el azzal, hogy bevezettük a vizet, szennyvízcsatornát építettünk, kicseréltük az elavult, életveszélyes villamoshálózatot, amelyben még selyemszigetelésű vezetékek is voltak, még a század elsőévtizedéből. Befejeztük az udvarba tervezett kiállítási csarnokot. Ennek áldozata lett tehetséges történész kollégánk, Varga Árpád, aki 1976-ban, az aradi vértanúk napján oly szerencsétlenül esett le a tetőszerkezetről, hogy korai haláláig béna maradt.
     A Múzeum épülete, a lakóháznak épült (udvarhelyi méretekben) főutcai, impozáns, emeletes, udvari tornácos épület - mely időközben volt már pionírház, iskola, rendőrség, borlerakat, volt felosztva kiutalt lakásoknak, - kezdett már középülethez hasonlítani. Két muzeológus, Dávid Sándor fényképész, (akinek az építőiparban szerzett tapasztalata hasznos volt ezekben a kezdeti években), Lukács Ilka teremőr és takarítónő voltak a "személyzet".
     Nagy "fejlődést" jelentett az, hogy hozzánk került restaurátornak az ezermester kirakatrendező Csíki Lőrinc, aki később Amerikába emigrált. Kihasználtuk a '70-es évek lehetőségeit és építettünk, jobban mondva javítgattunk, miközben megnyílt az első helytörténeti kiállítás.
     Ez időben az őskortól az 1848-as forradalomig nyújtózott. Sorban nyíltak meg egy kisebb termünkben az időszaki kiállítások is. Egyszóval terjeszkedett az intézmény, ami máig tart.
Így nem lepődtem meg nagyon, amikor egy reggel Ubornyi Mihály városi párttitkár és polgármester hívatott és nem sok bevezető után nekem szegezte a kérdést: véleményem szerint a kultúrházhoz vagy a múzeumhoz kell tartozzon a Városi Képtár?
     Természetesen azt válaszoltam, hogy a Múzeumhoz. Vállalja? - kérdezte, vállalom! - mondtam. Ennyi volt beszélgetésünk lényege. Így került a Városi Múzeum tulajdonába a Kossuth Lajos utcában, szemben a székházzal álló épület. Akkor már, - hála Maszelka Jánosnak és képzőművészeti kiállításainak - a levegőben lógott a gondolat: "képtárat kell alapítani".
     Maszelka - mindenki népszerű Maszija, a város egyik legismertebb embere, aki számolatlanul osztogatta pasztelljeit a Hargitáról, a pisztrángos patakról - alaposan előkészítette a közhangulatot. Hatásának még a kultúra megyei vezetői sem tudtak ellenállni.
     A "megyénél" Becze Antal, a megyei Kultúr Bizottság elnöke és főkönyvelonoje, Kovács Anna segítettek legtöbbet a javításokhoz szükséges pénz előteremtésében. Mert szükséges volt a pénz. Az épület korábban a városi Közüzemek székháza volt, ahol naponta sok ember megfordult, majd miután felépült az új Bethlen-negyedi központ, gazdátlanná vált. Az épülő Matrica-gyár tervező irodája és iskolájának fiú-bentlakása volt itt, akik nem sokat törődtek az épülettel, az átmeneti szállással.
     Közel egy évig tartott a kínnal-bajjal folyó javítás, átépítés, a szobák egybe vágása, parkettezés. Ebben nem sok segítséget kaptam, nem is volt látványos munka. Máig sem változott az épület, magán viseli történetét. Nemsokára kényszer albérlőket is kaptunk, akik 1989-ig foglalták el a földszint két legjobb szobáját. 1990-ben itt, az általunk Fedélzetnek keresztelt helyen nyitottuk meg újra a Ferenczi Erzsébet halála után 1988-ban bezárt Tomcsa Sándor emlékszobát. Később került helyére a világítás mai rendszere.
     A kitűzött megnyitó előtt kezdett megélénkülni az élet a képtár körül. Kalandos utazással a Művelődési Ház rozzant autóbuszával hoztuk el Kolozsvárról a Korunk képek legnagyobb részét. Később még egyszer, síkos téli úton, a Pál Márton ARO-jával hoztunk még több alkotást. Bartha Levente kísért el erre az ugyancsak kalandos útra.
Az első négy után még négy Nagy Albert képet vettünk, majd a festő bátyja adományozott még egyet, így lett összesen kilenc. Még később a kolozsvári Incze Ferenc adott 25 képet Udvarhelynek és ugyanannyit Gyergyószentmiklósnak. Jutalmul be is tiltották bemutatkozó kiállítását. Kántor Lajos hozott még egy sorozat Buday György grafikát, az Athéni Timon illusztrációit.
     A későbbi adományok is, mint Nagy Albert öt festménye, a Korunk-gyűjteménybe kerültek, hogy nagyobb védelmet kapjanak, és mert a legértékesebbek Kántor Lajos közvetítésével kerültek hozzánk. Ez szerencsés gondolat is volt, mert ez mentette meg az Incze Ferenc képeit. Összességébe a gyujtemény 34%-át képezi a Korunk-gyűjtemény.
     Ugyanakkor a gyűjtemény 53%-a a Múzeum régi és újabb gyűjtése, ami később is gyarapodott a kiállítások során. Haáz Rezső legtöbb akvarellje az államosítás utáni kiállítás illusztrációja volt. Jelentős még a Rösler Károly adomány.
     Spanyár Pál egykori házát a telekkel és képeivel örökösei testálták a Múzeumra, ebben döntő szerepe volt Vofkori Györgynek. Az Alapítvány tulajdonában van Bodó Levente Haáz Rezső bronz mellszobra, a Tompa László (ez volt a város első köztéren elhelyezett emléktáblája), a Nyirő József és az etédi Kisfaludy Sándor és Jósika Miklós emlékét őrző bronz emléktáblák.
     Nagyon sok ember közös akaratából, munkájával jött létre a Képtár. Szeretném itt is megköszönni mindenkinek. Azoknak is, akiket itt nem említhettem meg. Kezdetben nem volt külön gazdája a Képtárnak. Csaknem egy évtizede Veres Péter kezeli a gyűjteményt, aki ugyanakkor a szejkei székelykapu sor és szakrális emlékek "gazdája" is.
     Mindenki egyetértett a szobák berendezésével. Az első terembe került a "régi képtár" a Barabás képekkel, a másodikba Bene József adománya, a harmadikban a helyi művészek alkotásai voltak, az utolsó legnagyobb terembe került a Korunk-letét, ahol a padlótól a plafonig szinte ki voltak "tapétázva" a falak.
Az udvarhelyi Képtár megnyitója erdélyi magyar üggyé vált. Már a berendezésre lejött Kántor Lajos, aki joggal érezhette úgy, hogy a híres Korunk Galéria termett új hajtást. Sokat gondolkoztunk is a szerződés megkötésén, hogy később se köthessenek bele. Végül kolozsvári ügyvédek szerkesztették meg, ami akkor még nem volt szokásban.
     Kányádi Sándor is segített, aki a nagy rendetlenségben megállt a nagyterem hátsó sarkában, toppantott és kijelentette: "iskolás koromban itt mondtam először verset". Akkor derült ki, hogy Csíki Lőrinc kitűnően tudja restaurálni a Barabás-képek aranyozott rámáit.
     A megnyitó napján megmozdulni sem lehetett a képtárban, addig futkároztam, hogy szinte be sem jutottam. Ugyanígy történt a Művelődési Ház előcsarnokában, ahol a vendégeknek és a "vezetőségnek" terítettek. Ezeken a helyem ugyanott volt, ahol a Maszié, mindenből kifelejtettek.
     De sok kellemes élményem fűződik a Képtárhoz. Sok jó kiállítás, rendezvény színhelye volt. Később padlásán még napfényre berendezett fotóműterem is volt, itt újabban kiállításokat is rendeztünk, a pincében is próbálkoztunk már.