AZ ERDÉLYI ÓNMÛVESSÉG (XVII–XIX. század) – Funkció és ikongráfia –

AZ ERDÉLYI ÓNMÛVESSÉG
(XVII–XIX. század)
– Funkció és ikongráfia – 

Haáz Rezső Múzeum Képtára
2015. augusztus 21 – október 21. 

A Szent István-napi ünnepségsorozat keretében a Képtárban megnyíló kiállítás látogatója a kolozsvári székhelyű Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum óngyűjteményének legjelentősebb darabjaival ismerkedhet meg. A XVII–XIX. századi erdélyi ónművesség jellegzetes világi és egyházi tárgytípusait, valamint ezek változatos díszítésmódjait lehet megtekinteni.

Az ónművesség céhes keretek között működtek. Az első erdélyi ónműves céhek valószínűleg a XVI. század első negyedében alakultak. A legfontosabb ilyen céhek elsősorban a szász városokban működtek, azaz Nagyszebenben, Segesváron, Brassóban, Kolozsvárt, Medgyesen és Besztercén, mivel egy olyan mesterségről beszélhetünk, amely a szász nemzetiségű lakosságra volt jellemző.

A megmunkálásra kerülő nyersanyag az erdélyi területeken már jóval korábban ismert volt. A tiszta ón a római korban jelent meg, mégpedig temetkezéseknél használt urnák formájában, majd a középkorban a legelterjedtebb anyag lesz, amelyet a kisméretű liturgikus tárgyak (medálok, kelyhek, keresztek) előállítására használtak. A XVI. századdal kezdődően az ón kiemelt fontosságra tett szert a háztartási, világi és vallási edények előállításában egyaránt. A korai reneszánsz idején megjelentek a legfontosabb háztartásban használatos edénytípusok, melyek közül a legkorábbiak a fedeles kannák. Mint mesterség, a XVII. században, illetve a XVIII. század első évtizedeiben élte fénykorát, mely időszakot a háztartási és dísztárgyak nagyszámú előfordulása jellemez (fedeles kannák, flaskák, tányérok, tálak, mérőegységek, poharak, stb.). A háztartási eszközökkel párhuzamosan terjedtek el a céhek és az egyházak reprezentatív óntárgyai is, valamint a dísztálak, melyeket bizonyos ünnepek alkalmával – újévkor vagy lakodalmakkor – volt szokás ajándékba adni. Ezeknek a tárgyaknak a díszítése igen változatos volt. A motívumok széles skáláját alkalmazták a mesterek, mint például a mértani, növényi, zoomorf és antropomorf alakzatokat, melyek különféle vallásos, allegorikus jeleneteket elevenítettek meg, vadászatokat, arcképeket, jelvényeket és komplexebb kompozíciókat is feltüntettek, amelyek a céhekhez és különféle eseményekhez kapcsolódtak, kiegészülve konkrét – a tárgy előállításának körülményeire utaló – feliratokkal.

A korabeli lajstromok, inventáriumok azt jelzik, hogy az óntárgyak elterjedése széleskörű volt a fejedelmi, nemesi és városi háztartásokban. Nyomatékosító példaként említhető, hogy egy nemesi család 72 nagy tállal, 71 közepes tállal, 76 kis tállal, 80 gyümölcsös tállal és 142 tányérral rendelkezett. Az írásos források ily mértékű gazdagsága ellenére a fennmaradt példányok viszonylag kis számban fordulnak elő. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy az anyag gyenge ellenálló képessége miatt a XVIII. században a tárgyakat nagy mennyiségben újraöntötték. A század második felétől az ónművesség egyfajta hanyatlása észlelhető, amely a manufakturális porcelán, fajansz és üveg holmik helyi és importból származó megjelenésének köszönhető. E mesterség hanyatlása ellenére megjelent pár új típusú darab is, amely tükrözi az adott korszak anyagi kultúráját és mentalitását: levesestálak, olaj vagy ecet tárolására használatos edények, teás és kávés kannák, cukortartók.

A kiállítás jelentősége, a mestermunkák értékén túlmenően abban rejlik, hogy a műtárgyak az Erdélyi Múzeum-Egyesület egykoron államosított gyűjteményének legszebb darabjaiként voltak számon tartja. Ilyenszerű tematikus bemutatásra első alkalommal kerül sor a székelyföldi közönség számára.