Vargha Mihály könyvbemutatója és képzőművészeti tárlata

Kellemesen nehéz helyzetben vagyok, egy könyvet, egy művészt, egy stílust, egy műkritikust, egy műfajt kell egyszerre bemutatnom harmóniában.
A címoldalt követő mellékleten egy egyenes tartású, keskenyre összeszorított szájprémei között egy „aligmosolyt” megengedő, őszinte arc tekint ránk terebélyes fa törzse előtt. Egy kitűnően megválasztott és komponált kép, mely illeszkedik az ábrázolt személy emberi karakteréhez, művészete tapintatos kimértségéhez, a kötet írójának mű- és művészelemző szándékához. Amúgy nem vagyok a földrajzi determináltság mindenben elkötelezett híve, ez alkalommal – a kötet elolvasása, a méltatott művész munkásságának Szűcs Györgytől irányított alaposabb megismerése után – mégis azt mondom hogy a háttérben álló vastag törzs, a nagyon öregek arcának ráncaihoz hasonlóan mélyre barázdált kérge, mintegy utalás is lehet a művész életpályájára, születésétől beteljesedéséig. A felső-háromszéki, Nemere-konokságú tájba beleszületett, az ottani emberek szigorú erkölcsiségű mentalitását hordozó Vargha Mihály konok kitartását jelző metafora: a hazai tájban mélyen gyökerezett, a konkrét és átvitt értelmű észak-keleti szelekkel dacoló, minden évben újra zöldülő, termést hozó, egyre inkább kérgesedő harmonikus jelkép.  
A tanulmány címe is „A harmóniakereső”. Cím, mely – gondolom – a kötet szövegének teljes kialakulása után vált végleges tanulmánycímmé. Hiszen a szerző azt kutatja, hogy az „elkészült művek gyökerei mennyire szervesen kapcsolódnak ahhoz az éltető talajhoz”, melyből Vargha Mihály kinőtt, táplálkozott és ihletet merített. A „nemesség kötelez” – szokták mondani... Méltatott művészünk nemes egyszerűséggel született ebbe az egyszerűen nemes tájba s kitartással zárkózott, zárkózik fel ezen tájat művészi szinten is nemesi rangra emelő, – Barabás Miklóstól a Kosztándi házaspárig ívelő –, innen vagy ide származott művészek sorába.
 Rögtön Szűcs Györgyöt idézem. Mint írja: „Ha a művészettörténész higgadt távolságtartása és a művész privát története egyensúlyba kerül, akkor mindkettőjük számára közös szellemi utazás a jutalom.” És folytatom én azzal, hogy ha az olvasót is sikerül megnyerni egyúttal, akkor teljes a győzelem. A szerző győzelemre hív minket. Én, e könyv ismertetésekor, ezen diadalút bejárására kérem Önöket! Mégis rögtön egy látszólag feloldatlan ellentmondást szeretnék tisztázni.
A szerző saját magának mond ellent észrevétlenül, az országot elhagyókra téve utalást – Románia 1970–1980-as, sokban korlátozott éveinek elemzése során, amikor azt írja Vargha Mihályról, hogy  „…vállalta a peremvidékre kerülést és Iaºi mellett döntött. Nem csalódott. Elvesztette ugyan azt a lehetőséget, hogy az olyan nagy öregekkel találkozzon Kolozsváron, mint a főiskolán korábban hosszabb-rövidebb ideig tanító Benczédi Sándor, Vetró Artúr, Kós András vagy Löwith Egon, megnyerte azonban a regionális kultúrcentrum politikailag kevésbé terhelt légkörét, a nyugodt tanulás, felkészülés éveit.”
Ellent mondok ezen a ponton a szerzőnek én is. Fentebbi megállapítása az én elméletemet igazolja, miszerint nem igaz az..., nem teljesen igaz, az..., nem teljesen úgy igaz, az..., ahogyan egyesek beállítják..., ahogy szeretjük hangoztatni, miszerint 1989 előtt meghalt volna minden, ami kisebbségi sorsunkat jó irányba mozdította volna el. Ellent mondok neki, mikor tagadom, hogy társadalmi csoportok, rétegek egész generációi hagyták volna el az országot, amikor tagadom, hogy azok, akik elmentek, azok mindannyian a politikai üldöztetés elől menekültek volna el hazájukból, amikor tagadom, hogy azokat, akik elhagyták szülőföldjüket, csak kulturális/etnikai/lélektani kiszolgáltatottságuk vezérelte tettükben. Nézzünk szembe már egyszer elfogulatlanul önmagunkkal, s mondjuk ki, hogy némi egoista anyagi ösztönzés is volt a dologban, mondjuk ki, hogy leginkább azok mentek el, akik meg tudták engedni maguknak, hogy felégessék maguk mögött a kötelékeket és reménykedhettek egy újabb élettér felépítésében. (– arról persze, külön beszélhetnénk, hogy milyen kötelékekről van szó –) Mi itt maradottak nem tagadjuk, amit egyesek fennhangon hirdetnek, hogy mi, középszerűek maradtunk itthon, s próbáltuk vállalni mindazt, ami esetleg elűzött másokat, mert tudtuk, hogy mindenki nem mehet el, mert nem tudtuk itt hagyni öreg szüleinket, mert még mindig kedvesebb volt a szegényes hazai táj, mint a bőségben bővelkedő idegen, s mert reménykedtünk, mert mertük vállalni akár a meghurcoltatást is, mertünk s tudtunk felnőni a követelményekhez, levetkőzni középszerűségünket.
A szerző, egy adott ponton Vargha Mihály egyetemi éveiről beszélve, azt sugallja, hogy másabb volt a jászvárosi miliő, mint a kolozsvári, azt sugallja, hogy akadémikusabb volt az oktatás mint Kolozsvárt, de arról is beszél, hogy végül is nyitottabb is volt egyazon időben, arról is beszél, hogy minden művészpalánta saját énjét is hordozza, saját történetét, családja, nemzettsége, népe történetét is hordozza, nemzeti vonásait, lelkivilágát, kívánságait is hordozza. Nem hinném, hogy egy másik kultúra megismerése nem bővítette volna akár melyikük világnézetét, vagy nem tágította volna kulturális horizontját. Végül is, kihívásnak is tekinthették mindezt, s egy pozitívan értelmezett önsanyargatás során saját javukra tudták fordítani a nehézségeket is. Az a művész, aki figyelt önmaga, környezete, közössége, társadalma igényelte elvárásokra, az „a félszemmel a cenzúrára figyelő, taktikusan lavírozó, kettősbeszédű magatartásformáit” könnyen fel tudta váltani „nyílt közlésvágyra, az új törvényeket kereső, korlátok nélküli kifejezésmódok pluralizmusára”. A 80-as években csak gyökeret vert neoavantgárd expanzív szemléletet követően, ezeknél „a régebben megszakadt folyamatok és frissen abbamaradt tervek – könnyebben – kaptak új lendületet.” És ezt az olyan törések, mint Baász Imre korai tragikus halála sem torpantották meg. Hisz akkor nem tartanánk most művész-, kiállítás- és könyvbemutatót sem.
Újból idézem a szerzőt: „A zakatolás bekúszik a Szobrász álmába, aki még ekkor is elmélyülten dolgozik. Kezében fakalapács, véső, kat-kat-kat... apró mozdulatokkal hántja le a kőről a felesleget, már látja a kibontakozó formát. Egy arc. De a jövő homályos, csupán érzi, itt nem maradhat soká, haza kéne menni Kézdire, vagy esetleg Szentgyörgyre? A Szobrász felébred, megint egy unalmas nap, [… ] újra lehet mintázni. Mint tegnap, mint holnap, holnapután, sorakoznak az elnyúló napok …”
Tudják hol van a lényeg ebben a mondatban…? Nem ott, hogy „a jövő homályos”, nem ott, hogy „haza kéne menni Kézdire”, nem ott, hogy „megint egy unalmas nap”  A szerző szerinti, inkább ezen sorok irányába eltolt lényeget én megfordítanám. A lényeg a mondat elején van. Abban, hogy „A zakatolás bekúszik a Szobrász álmába, aki még ekkor is elmélyülten dolgozik.” Ettől a mindenkori zakatolástól lesz a szobrász szobrász, a művész művész.

A szerző Vargha Mihály műveit is kettős górcső alatt elemzi. A műveket kronologikus műfaji rendben tárgyaló megközelítési mód szerint (kő - fa – bronz), illetve a művek funkciója felől közelítő, az autonóm, és a közösségi (társadalmi) célokat szolgáló alkotások szerint. A műelemző általánosságban is azt emeli ki, hogy a 90 utáni helyzetet az elefántcsonttoronyból való kilépés, a köztereken való megjelenés, az eddig elfojtott traumák „kibeszélése", a saját kulturális tradíciók megjelenítése jellemezte. Vargha Mihály szobrászköltészetét a főiskolai indíttatás, a kezdeti munkahely kínálta lehetőségek kiaknázása, a kőből fára való átváltás könnyedsége, plaszticitása jellemezte. Az ebben fellelhető természetes formáknak, színeknek felhasználása, a komolyság, az irónia, az örökkévalóság és a mulandóság lehetőségének egyidejű, szimultán kezelése. A műalkotás esetlegességének, pillanatnyiságának hangsúlyozása, a hagyományos szobrászati alapanyagokat felváltó, nem konvencionális „hulladék”-nak felhasználása, elő-, rész-, és utólagosan összeilleszthető tanulmányok készítése, a „természet-művészet” kellékeinek alkalmazása.
A kötet szerzője, Szűcs György művészettörténész, szerkesztő, muzeológus ebben a könyvében is kutatási területének vetületében elemzi Vargha Mihály munkásságát. A XX. századi magyarországi és romániai művészet, a nagybányai művésztelep történetének, a hatalmi reprezentáció megnyilvánulásainak kitűnő ismerője, úgy beszél Vargha Mihály művészetéről, hogy minduntalan betekintést nyújt a társművészek, társművészetek alkotásaiba, ezzel is próbálva kellőképpen meghatározni Vargha Mihály helyét jelenkorunk művészetében. Szűcs rohanó világunk sokszínűségében, a néha igenis létező ellentmondásosságában is képes felfedezni Vargha munkásságában „eredményes kísérleteket az elvont és a konkrét, a sejtető és a »beszélő« szobrok közötti szintézist”. Ebben a szárazajtai „Mártíremlékmű” és az „In memoriam 1956” alkotásokat hívja segítségül.
Szűcs György éles és hozzáértő szemmel elemzi Vargha Mihály művészetét. Az ő vagy a kötet szerkesztője vagy netán mindhármuk közös belegyezése révén viszont a könyv fülszövegén helyet kaphatott Wehner Tibor művészettörténész  értékelő sorai is, amely egy másfajta, de Szűccsel egybecsengő értékelését adja Vargha Mihálynak. Érdemes elolvasni, ajánlom figyelmükbe! A kötet Kozma Mária, a sepsiszentgyörgyi SzNM és a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg minőségi kivitelben, mely a Gutenberg Grafikai Műhely és Nyomda csíkszeredai munkáját dicséri.

Róth András Lajos
Székelyudvarhely, 2011-06-07