Bizánci solidusok nyomában a Firtoson

Egy júliusi délutánon 1831-ben futótűzként terjedt el a hír Firtosváralján, hogy Bálint István földjén a Firtos hegyen ugarszántás közben aranypénzek kerültek napvilágra. Az aranyláz nemcsak a falu, hanem a szomszédos települések lakóit is megszállta, és ásóval, kapával még éjszaka is kincset kerestek az atyafi szántóföldjén. Ilyen nyüzsgés talán csak a középkori búcsúk idején lehetett a Firtoson – úgy feltúrták a Bálintok földjét, hogy a falu pecsétjével kellett eltiltani a népet a további turkálástól. A hír szerint több ezer aranypénz került felszínre, ebből viszont alig több mint félszázat tudtak begyűjteni a királyi közügy-igazgatóság nyomozói. A következő években még gyakran lehetett hallani arról, hogy további érméket találtak a Firtoson, és alig volt olyan kántor, kereskedő vagy földbirtokos akinek pénzes ládájába ne került volna egy-két firtosi arany – írta Jakab Elek a 19. század végén.

A nevezetes pénzlelet Erdély népvándorláskorának legnagyobb, ismert éremkincse, mely 5–7. században Bizáncban vert aranypénzekből (solidusokból) tevődött össze. A felfedezés azóta is foglalkoztatja a tudományt, honnan eredt ezt a hatalmas vagyon, ki rejthette el és mi célból a Firtos tetején? Máig meglévő darabjaiból hét a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban, négy pedig a kolozsvári Történeti Múzeumban található, az előzőek Fekete Sámuel magánygyűjteményéből kerültek a református kollégium éremtárába (a neves, kedei származású gyűjtő életének jó részét a Firtos alatti Etéden élte le, itt is van eltemetve). Az éremkincs összetételével és történelmi interpretációjával, tudományos igénnyel sokan foglalkoztak, pl. Ferenczi Sándor régész, legutóbb pedig Somogyi Péter régész–numizmata, aki levéltári kutatásai alapján a korábban ismert 19-ről 44-re növelte a meghatározható és leírható firtosi solidusok számát, ugyanakkor megkérdőjelezve néhány firtosinak tartott érme eredetét, leszűkítette a kincs kezdő és záró darabjainak korát, szerinte a legkésőbbi érmék I. Justinianus császár (527–565) korából valók, ennek megfelelően elrejtésük a gepidák avarok előli menekülését jelezné 567-ben.

Somogyi Péter javaslatára az éremkincs megtalálásának környezetében terepkutatást kezdeményeztünk. A 19. század végi birtokviszonyok alapján megbízhatóan vissza lehetett követni a Bálintok földjeinek helyét a Firtos – Felső- tetőn. A korabeli kataszteri térképek georeferálásával és a telekhatárok kijelölésével (a mérést a CONUS Kft. végezte) adott volt az a terület, amelyet át kellett kutatni. A közel egy hektáros felület fémkeresős felderítése több napot vett igénybe, ezt Bacskai István végezte (a kutatásban még részt vett Bálint Marianna hajdúböszörményi régész is). Néhány szórványleleten kívül – melyek a közeli késő vaskori (kelta) lelőhely vonzáskörzetét jelölik –, leszámítva az elmúlt évszázadok földművelési tevékenységének nyomait, más fémtárgyat nem jelzett a műszer. További bizánci érmék nem kerültek felszínre, és elég nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy 1831-ben és ezt követően a környék lakói alapos kutatást végeztek a Firtoson, így a tudománynak továbbra is a meglévő érmék ismeretében kell értelmeznie a történelmet.

A Firtos hegyén végzett kutatásokat a Communitas Alapítvány Művelődési Szaktestülete és az RMDSZ támogatta. 

Sófalvi András