Bölcsőben őrzött magyar nyelv

A kiállítás nem vet fel kérdéseket, nem keres válaszokat, csupán megmutat és bemutat embereket, tájakat, tárgyakat és hagyományokat. A téma továbbgondolására ösztönzi a látogatót a nyelv fókuszba helyezésével, melyre a történelmi események okán nem hatott a nyelvújítás. Magyarokként abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy közel 500 évvel ezelőtti nyelvezetünkkel élőszóban találkozhatunk, beszélhetünk. Többek között ezt az élményt kívánjuk átadni az egyes installációk hanganyagainak segítségével.
A kiállítás négy traktusra osztható, az emberi élet sajátságos metszetét mutatja be a születéstől a halálig a csángó kultúra tükrében.

Klasszikus értelemben véve, a Moldvában, Gyimesekben és Barcaságban élő magyar népesség illethető a csángó kifejezéssel, amely terminusnak a jelentése már eleve utal az illető etnikai csoport térbeli kimozdulására: magyar tömbből kivált, sajátos szerkezetű magyar kultúrájú népcsoport. A csángó szó feltehetően a csang–csáng ige származéka, jelentése: ’kószál, csavarog, vándorol, elkóborol, elmegy’.
Az elnevezés a XV. és a XVI. századi iratokban elsősorban személynévként bukkant fel (1400: „Georgium Chango”; 1556: „andreas chango… et Michael change”), majd a XVIII. századi írott forrásokban előfordulása gyakoribbá vált népelnevezésként (1782: „Csángó Magyaroknak hivattatnak”). A csángó népelnevezés első ízben Zöld Péter plébános 1772-ben keltezett levelében bukkant fel, amelyet az I. székely határőrezred parancsnokához írt: „Hungaris in Lonka residentibus, et Csángó dictis”. A források tanúsága szerint a csángó etnonima egy külső szempont érvényesítése – adott esetben értékítélete – nyomán került használatba, ezáltal azonosítottak bizonyos személyt, majd egy egész népcsoportot. Jól érzékelhető, hogy az egész jelentéskör stigmatizáló, pejoratív viszonyulást tükröz, és kétségtelenül külső szemléletből ered.