FALANSZTER VILÁG

FALANSZTER VILÁG
Gidó Szende Melinda képzőművészeti tárlata
2013. március 21 – május 7.

Gidó Melinda Szende mindenképpen nagybetűsnek ígérkező kortárs művész szellemi profiljának arculata, a gondolkodó és teremtő emberé, a nagybetűs művésznőé és egyben a nőművészé, a világ dolgain töprengő, annak történéseit számon tartó, ugyanakkor a történések kimenetelét számon is kérő alkotó értelmiségié. Egy 25 éves művészé, aki az ovidiusi átváltozások kapcsán egy dolgozatában a következők megfogalmazására vállalkozik: A művészet számára a való világ mellett ugyanolyan fontos a képzelet, az álom, a titkok, a sejtetés, a megérzés, a játékosság, a nem evilági, a bizarr. A műalkotás ezeket a jelentéseket, érzéseket, hangulatokat tömöríti magába a képi fogalmazás által. Az önarckép egy kafkai életérzést fogalmaz meg, az “én” töredezettségét, elszigetelődését, elrejtőzést a világ és az emberek elől.
De volt úgy, hogy a gyanútlan kérdezőt  azzal a válasszal lepte meg, hogy őt nem más mint az utópikus életfilozófia érdekli, azaz olyan abszurd világok amelyben az egyén, mint a kollektív egész része, elveszíti a józan ítélőképességét és már nem tud különbséget tenni a természetesség és deformáltság, elkorcsosulás között. Nemrég pedig arra az újságírói kérdésre, hogy mit jelent 2013-ban fiatal erdélyi magyarnak, hazafinak lenni? - összefoglaltan így válaszolt: Ez egy harc, útkeresés, lehetőség a maga pozitív és negatív vonatkozásaival együtt.
Művészetében ennek az erőfeszítésnek a nyomán, a jégvilág jégvirágokhoz hasonló szépséggé, a bizarr laboratórium idegenségű steril embertelenség szilikon bársonyossággá, kartotékokba rendezett, számon tartott elemi emberi lélek-megnyilvánulások barokkos angyalka-megjelenítésekké, kísérleti-elemző érzületakkumulátorban hasznosítottan lenyűgöző finomságú minőségkombinációkká változik. Az érzékiség, a nemiség, az elemi ösztön és az érzelem töltetek embertől, de minden más biológiai teremtménytől is idegen anyagokra, a természetitől egyre jobban elidegenítő technikával létrehozottak, mégis a női gondosság levetkőzhetetlen ösztönerejét közvetítik. Sőt mi több a jól irányzott megvilágítás, vagy éppen annak a hiányán keresztül szinte szcenikai módszerekkel modulált installációk, műviségük ellenére, miközben a vizuális és főleg a tapintási és interaktív fényalakítás élményén keresztül valóságukkal is hatnak, a filmes technika és az erre a célra komponált zene által egyszerre a virtuális valóságunk részévé is válnak. Így a virtualitásba, a világháló végtelenségébe jól elhelyezetten hatásukban is megsokszorozódó műalkotásokká lehetnek és egyben az orwelli, kafkai, madáchi stb. negatív utópiákkal szemben a művek esztétikumában megfogalmazott Gidó Melinda Szende-i énképpé válhatnak. Ami végeredményben e kiállítás bizonysága szerint nem lehet más, mint a művészetnek, az emberi világ, a társadalmi lét kilátástalanságán felülkerekedő, ezzel dacoló, az egyetemes szépségből, az egyes művek létrehozásakor újra és újra kirajzolódó egyedi művészi önkép és ebből fakadó személyre szabott szabadságélmény hétköznapiságának valóságossága.  Nem utolsó sorban egy ehhez hasonló rendkívüli kiállítás megvalósításán keresztül okozott művészi élmény öröme lehet meggyőződésem szerint az a bizonyos kiút, ami mind a közönségben, mind a művészben pozitív világkép generálására alkalmas, az ezzel járó, a művészi ambíciót tápláló és megelégedettségből fakadó érzéseknek is esélyt ad.
Vécsi Nagy Zoltán