FALANSZTER VILÁG
FALANSZTER VILÁG
Gidó Szende Melinda képzőművészeti tárlata
2013. március 21 – május 7.
Gidó
Melinda Szende mindenképpen nagybetűsnek ígérkező kortárs művész
szellemi profiljának arculata, a gondolkodó és teremtő emberé, a
nagybetűs művésznőé és egyben a nőművészé, a világ dolgain töprengő,
annak történéseit számon tartó, ugyanakkor a történések kimenetelét
számon is kérő alkotó értelmiségié. Egy 25 éves művészé, aki az ovidiusi
átváltozások kapcsán egy dolgozatában a következők megfogalmazására
vállalkozik: A művészet számára a való világ mellett ugyanolyan
fontos a képzelet, az álom, a titkok, a sejtetés, a megérzés, a
játékosság, a nem evilági, a bizarr. A műalkotás ezeket a jelentéseket,
érzéseket, hangulatokat tömöríti magába a képi fogalmazás által. Az
önarckép egy kafkai életérzést fogalmaz meg, az “én” töredezettségét,
elszigetelődését, elrejtőzést a világ és az emberek elől.
De
volt úgy, hogy a gyanútlan kérdezőt azzal a válasszal lepte meg, hogy
őt nem más mint az utópikus életfilozófia érdekli, azaz olyan abszurd
világok amelyben az egyén, mint a kollektív egész része, elveszíti a
józan ítélőképességét és már nem tud különbséget tenni a természetesség
és deformáltság, elkorcsosulás között. Nemrég pedig arra az
újságírói kérdésre, hogy mit jelent 2013-ban fiatal erdélyi magyarnak,
hazafinak lenni? - összefoglaltan így válaszolt: Ez egy harc, útkeresés, lehetőség a maga pozitív és negatív vonatkozásaival együtt.
Művészetében
ennek az erőfeszítésnek a nyomán, a jégvilág jégvirágokhoz hasonló
szépséggé, a bizarr laboratórium idegenségű steril embertelenség
szilikon bársonyossággá, kartotékokba rendezett, számon tartott elemi
emberi lélek-megnyilvánulások barokkos angyalka-megjelenítésekké,
kísérleti-elemző érzületakkumulátorban hasznosítottan lenyűgöző
finomságú minőségkombinációkká változik. Az érzékiség, a nemiség, az
elemi ösztön és az érzelem töltetek embertől, de minden más biológiai
teremtménytől is idegen anyagokra, a természetitől egyre jobban
elidegenítő technikával létrehozottak, mégis a női gondosság
levetkőzhetetlen ösztönerejét közvetítik. Sőt mi több a jól irányzott
megvilágítás, vagy éppen annak a hiányán keresztül szinte szcenikai
módszerekkel modulált installációk, műviségük ellenére, miközben a
vizuális és főleg a tapintási és interaktív fényalakítás élményén
keresztül valóságukkal is hatnak, a filmes technika és az erre a célra
komponált zene által egyszerre a virtuális valóságunk részévé is válnak.
Így a virtualitásba, a világháló végtelenségébe jól elhelyezetten
hatásukban is megsokszorozódó műalkotásokká lehetnek és egyben az
orwelli, kafkai, madáchi stb. negatív utópiákkal szemben a művek
esztétikumában megfogalmazott Gidó Melinda Szende-i énképpé válhatnak.
Ami végeredményben e kiállítás bizonysága szerint nem lehet más, mint a
művészetnek, az emberi világ, a társadalmi lét kilátástalanságán
felülkerekedő, ezzel dacoló, az egyetemes szépségből, az egyes művek
létrehozásakor újra és újra kirajzolódó egyedi művészi önkép és ebből
fakadó személyre szabott szabadságélmény hétköznapiságának
valóságossága. Nem utolsó sorban egy ehhez hasonló rendkívüli kiállítás
megvalósításán keresztül okozott művészi élmény öröme lehet
meggyőződésem szerint az a bizonyos kiút, ami mind a közönségben, mind a
művészben pozitív világkép generálására alkalmas, az ezzel járó, a
művészi ambíciót tápláló és megelégedettségből fakadó érzéseknek is
esélyt ad.
Vécsi Nagy Zoltán