Gondolatok Jakab András festészetéről

Gondolatok Jakab András festészetéről

Haáz Rezső Múzeum Képtára
2015. április 15 – május 17. 

Jakab András negyven évvel ezelőtt, 1975-ben a Művelődési házban rendezte első egyéni kiállítását Maszelka János pártfogó, támogató és segítő felügyelete alatt. Ennek a negyven éves művészpályának az ívét hosszabb rövidebb szakaszokon olyan művészek alakították, mint a keresztúri Ipó László, Kis László, az udvarhelyi Maszelka János, a marosvásárhelyi Nagy Pál, Török Pál, Bordi Géza, a kolozsvári Kádár Tibor, Zbârciu Ioan, Mircea Baciu, Ioan Alexandru Mureºan, Cseh Gusztáv és Bardóc Lajos. Ezt a művészpályát egy olyan, több évtizedes pedagógusi pálya is kiegészíti, melynek mesteri fokozata a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem festészet szakán került megvédésre.

Jakab művészete – ha műveit a kezdetektől, napjainkig vizsgáljuk –, egy csendes, lépésről-lépésre, lépcsőfokról-lépcsőfokra haladó kitartó munka eredménye. Egy megpróbáltatásokkal, lemondásokkal és kihívásokkal tele élet munkája, mely a külvilág számára mindig egy tartózkodó, visszahúzódó, diszkrét és tapintatos folyamat volt, távol a mindennapok hangos és mozgalmas forgatagától. Vélhetően ennek a visszafogottságnak a túlzott szerénység lehet az oka, amit még az is tetéz, hogy Jakab András alaptermészetéből, habitusából és temperamentumából hiányzik az a jó értelemben vett exhibicionizmus, amely segítene abban, hogy művészetét többen és jobban megismerjék. Talán ennek is köszönhető az, hogy, a festő úgy él a köztudatban, mint a „csendes udvarhelyi”.

            Festményein markáns, ellentmondást nem tűrő fekete vonalak hálózzák be a képsíkokat. Hol barokkosan kuszán, hol pedig precízen, szinte mérnöki pontossággal, megadott irányok mentén szabnak határt a színes részleteknek. A művek színvilágát zömmel a szürke és a kék tónusai határozzák meg, melyek által erősebbé, izzóbbá már-már agresszívvé válnak a hellyel-közzel felbukkanó melegebb színek. Jakab festményeinek szerkezete legtöbbször – kis képzavarral élve – egy rendezett káoszkezdeményezés, ahol gyakran értelmüket veszítik az olyan fogalompárok, mint a lent–fent, bal–jobb, mélység–magasság. A kusza, dinamikus formák között néha felsejlik egy-egy rejtőzködő emberi arc, test, vagy testrész és jelzik, hogy ők is részei ennek a forgatagnak.

            Amikor megkérdeztem, hogy miért nem szignálja, írja alá a festményeit, akkor szinte sértődve azt válaszolta, hogy Ő minden alkotását jegyzi. Minden képen elhelyezi a J.A. monogramot, csak nem a szokásos módon, ahogy ezt mások teszik, hanem a képbe, a festménybe rejti el olyan formán, hogy az nemcsak aláírás, hanem egyben a mű alkotó eleme is lesz. Ezért aztán a részletek vizsgálatakor ne lepődjön meg senki, ha Jakab András művein, a legváratlanabb helyeken egy J. A. monogramot fedez fel. Akár a székelydályai templom szentélymennyezetét díszítő freskó esetében, ahol a kusza indák és levelek sűrűjében a figyelmes szemlélő emberi arcokkal találkozhat.

            Művészi pályájának kezdetén, Jakab képein gyakran találkozunk olyan jelekkel, szimbólumokkal, amelyek adott helyzetekre, állapotokra tettek utalást, hívták fel a néző figyelmét. Az utóbbi években mondhatni önálló festészeti struktúrákat hozott létre, amelyeket, saját énjén átszűrt különböző hatások eredményeiből épít fel szinte zsigeri szinten úgy, hogy mindig őszintén önmagát adja.

            A képek forma- és színvilága nem a vidámság és önfeledtség szinonimái, hanem inkább a komor érzések, gesztusok, lelkiállapotok lenyomatai. Dinamikájuk mintha azt a folyamatot vázolnák, mesélnék el, amelyeket a festő egyedül, vagy többedmagával élt át egy-egy valós, vagy virtuális térben.

            Festményein nincs nyugalom. A színek és formák kapcsolata, a sajátos struktúrák jellege állandó aktivitásra, nem egyszer pedig agresszivitásra, vagy konfliktusra utalnak. Mindezt a felületek mozgalmas és feszültséget gerjesztő ritmusa is fokozza.

            Jakab András művészetének feltérképezésénél nem elég, ha csak a művészettörténeti kánonok értelmezéseire, szabályaira hagyatkozunk, vagy hivatkozunk, mert szellemiekben gazdag világunkban szinte mindennek több érvényes és elfogadható olvasata van. Csak a nézőn múlik, hogy melyiket választja.

            Ezt a tényt a „csendes udvarhelyi” is tudja.

 Veres Péter