Haller József életmű kiállítás

Haller József életműve olyan, mint egy labirintus. Nem az a fajta, amelyben bolyongva az ember egyre elveszettebbnek érzi magát, hanem az, amiben minden sarokkal egyre mélyebb rétegek tárulnak fel önmagunk és a világ értelmezésében. Onnan ismerni fel az igazán jelentős művészeket, hogy alkotásaikból képesek aranyfonalat formálni, melyet követve új kérdések, dilemmák mentén kényszerülünk reflektálni mindarra, ami körülvesz és ami bennünk van. Ezt az élményt tartogatja számunkra a Haller József életműkiállítás.

Haller József 1935-ben született Szatmárnémetiben és már 14 éves korában felfigyeltek rajztudására a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola tanárai. Ennek hatására felvételizett a kolozsvári művészeti középiskolába festészet szakra, majd 1953 és 1959 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet szobrász szakos hallgatója volt, olyan mesterekkel, mint Kós András, Vetró Artúr vagy Ion Irimescu. Az egyetem után Marosvásárhelyre költözött, ahol nyugdíjazásáig báb és díszlettervezőként dolgozott. Eközben képzőművészi karrierje is elindult, hiszen már 1959-ben részt vett a Maros-Magyar Autonóm Tartomány tárlatán. Ettől kezdve folyamatosan alkotott és számos csoportos, később pedig egyéni kiállításon jelent meg, emellett báb- és díszletterveit is nem egy alkalommal díjazták. Munkásságát olyan kortársakkal hasonlítják, mint Balázs Imre, Nagy Pál, Szalay Lajos vagy Szász Endre. Műveit többször állították ki külföldön is, részt vett nemzetközi és hazai alkotótáborokban. 2017-ben bekövetkezett haláláig az erdélyi képzőművészet kiemelkedő és aktív tagja volt. Munkáit először tekintheti meg a közönség Székelyudvarhelyen.

A kiállítás csupán eszenciája egy termékeny élet munkájának. A Képtárban kiállított pasztellek, tusrajzok és a grafikai alkotások mellett azonban nem feledkezhetünk meg a szobrokról, illusztrációkról, bútorokról, ruhadarabokról, bábokról és díszletekről sem, amelyeket a legkülönfélébb anyagokból és technikákkal hozott létre. Nem véletlenül nevezték méltatói reneszánsz embernek. Haller az a fajta igazi képzőművész volt, aki bármihez nyúlt, a tehetségének nem szabhattak gátat a műfajok, anyagok, eszközök vagy éppen azok hiánya. Akkor is rajzolt, amikor az orvosok eltiltották tőle, akkor is igényes volt munkájára, ha csupán munkavédelmi táblák elkészítéséről volt szó, báb- és díszletterveivel pedig olyan színvonalra emelte a marosvásárhelyi bábszínházat, hogy azt még a diktatúra határain túl is elismertek. A tehetség önmagában nem elegendő egy ilyen kvalitású életmű létrehozásához. „Haller József értelmezésében a munkát csak kétféleképpen lehetett végezni: rendesen vagy sehogy. Bármilyen munkáról legyen szó.” – emlékszik rá vissza fia, Haller István. Ez a hitvallás társult a már gyerekkorában megmutatkozó tehetség mellé, ennek eredménye ez a gazdag művészeti hagyaték, amelyet méltó módon gondoznak az utódok.

Művei nagyrészt figurálisak, részleteket képeznek le a valóságból, de oly módon, hogy meghagyják a mozgásteret a nézőnek is, nem szorítják be egyetlen értelmezési tartományba. Ezért is használt sokszor általános, egyszerű címeket, hogy a néző, saját világában megforgatva tudja befogadni az alkotásokat. Így aztán kifejezetten élvezetes számunkra elmerülni Haller univerzumában, az embert nem nyomasztja a megértés kényszere vagy a meg nem értés szégyene. Érdemes azért elidőzni a képek előtt, ugyanis az egyszerűnek tűnő témáiban is elrejtett olykor csavarokat, mint például a Megváltók c. alkotáson, ahol a többesszám az egymást túllicitálni akaró, magukat megváltónak tartó egyházakra utal, csaholó, egymásra vicsorgó kutyák alakjában megjelenítve. Haller József szinte sosem ábrázol önmagában élettelent. Alkotásainak középpontjában majdnem mindig az ember (vagy legalábbis élőlény) áll. Legyen az egy bibliai történet, mint a Pilátus c. pasztellja, amelyen egyetlen figurába sűríti a Megváltó elítélésének dilemmáját, vagy a gyermekét sirató anya minden fájdalma Niobé alakjában megjelenítve. Bebizonyítja, hogy az olyan erős érzelmek is, mint az aggodalom vagy a pánik, ugyanúgy megragadhatók egyetlen mozdulatban, árnyalatban, mint egy életszakasz vagy mesterség, mint irodalmi alkotások, akár a Babits Mihály: Jónás könyve c. pasztelljén.

Az élő foglalkoztatja tehát, az ember, az állat, a lélek: a lényeg. Bár szerette a természetet, ritkán jelenik meg alkotásain a táj, akkor is csak kompozíciós elemként, például a Kitörés c. képen a vulkán. Merthogy, a lényeghez nem kell díszlet. A bábszínházhoz viszont igen, ott megteremthette a környezetet is a történetekhez, de talán azért készítette annyira művészin és alaposan a bábjait is, mert azok az életet imitálják. Ő maga is úgy fogalmazott, hogy: „A bábszínpad különösen jól megfelel a valóságban sehol nem létező, csupán a dolgok rendjéből adódó világ megjelenítésére.” (Haller József: Beszélgetés magammal). Nem is érte be kevesebbel, minthogy minden előadáshoz egy teljesen új világot teremtsen. Emellett pedig célja volt a díszletek és bábok formanyelvén keresztül megismertetni a gyerekekkel (és nem csak) a művészeti irányzatokat, stílusokat, hiszen a vizuális nevelés akkor is hiányzott az oktatásból.

Alázattal tekintett az alkotói munkára, felismerve, hogy valójában közönség nélkül értelmetlen az alkotás. Akkor születik a művészet, amikor valaki befogadja azt. Egyszer úgy fogalmazott: „A művész alakítja a közönséget, a közönség alakítja a művészt. […] Nem ez a baj, hanem az, ha a művész olyan lesz, mint egy mester, aki pont azt adja, amit kérnek, s nem tesz hozzá valamit magából.” (Haller József: Beszélgetés magammal). A halleri formanyelv jellegzetessége, hogy szobrásznak tanult, s bár idővel a grafika, a festészet és a rajz felé fordult, a szobrászat, a térrel való játék, a bontás és az építés, a forma lényegének keresése ott van, hogy a művészt idézzem: a „csupasz papíron tébláboló embereiben”, a bábban, mint plasztikában, a művészi igénnyel megtervezett használati tárgyakban.

A körülöttünk látható alkotásokat hiba volna részemről elemezni vagy magyarázni. Már csak azért is, mert a művész maga sem gyakran fogalmazta meg az alkotásai üzenetét, mint mondta, ha szóban le tudná írni, amit a mű jelent, akkor író lett volna nem képzőművész. Az alkotás szerinte mindig pontosan annyit jelent, mint amennyi látható belőle: „Semmivel sem többet, és semmivel sem kevesebbet.” (Haller István). Arra invitálom önöket, hogy látogassák meg a kiállítást és ha tehetik merüljenek el Haller József vizuális világában. Találjanak összefüggéseket, ellentmondásokat a visszatérő és az egyedi témák között, figyeljék meg a változásokat az életmű során, hagyják, hogy hatással legyenek önökre a színek, a vonal, a kontrasztok és a harmóniák. Keressék a lényeget. Azt, ami a befogadó és az alkotáson keresztül a művész szellemének találkozásával jön létre. „Semmivel sem többet, és semmivel sem kevesebbet.

Dimén-Varga Fanni