Elmés, gyakorlatias, egyszerű kis szerkezet, mely a könyvkötés történetében számtalan változattal jelentkezett. A legegyszerűbbtől a míves ötvös remekműig. Szerepe már a nevéből adódik: a könyvtest védésére szolgált. Múltja visszanyúl a kódexek koráig. A IV. században már használatos. A XII. században már közismert. Általában a nehezebb kemény (fa)táblás kötéseknél használták. Mérete a könyv méretéhez igazodott. De kis méretű és súlyú könyveknél is gyakori. Kezdetekben egyszerű, néha önmagára záródó (kötél, sodrott pergament) zsínórként/bőrpántként alkalmazták a könyv valamelyik tábláján. Később már két vagy három részből áll: rendszerint egy sarokpántos, horgas, kapcsos csatnyelvből és a függőleges vagy vízszintes állású zárócsapból. Az előbbit a kötéstábla élébe erősítették (fúrták) merőlegesen, míg az utóbbit a táblával párhuzamosan süllyesztve rögzítették.
Bőrrel kombinálva (bőrcsík, fonott szíj), vagy teljesen fémből – rendszerint sárgarézből, de vasból is – készült. Egy-egy értékesebb könyv csatja ezüst. Az egyik felét az egyik kötéstáblára a másikat a másik kötéstáblára erősítették, pl. nitolással vagy csak egyszerű szegezéssel. Általában, de nagyobb könyvek esetén mindenképp kettős (itáliai kötéseknél akár négyes), kisebb könyveknél az egyes csat is előfordul. A háttáblák enyhe megnyomásával lehetett zárni vagy nyitni a csatot, illetve magát a könyvet. Azon kívül, hogy szorosan összezárva tartotta a könyvet, védte a lapokat a portól, sőt a légnedvességtől is, ugyanakkor esztétikai szerepet is szántak neki. Az ilyen zárral ellátott és épségben fennmaradt, régi XVI – XVII. századi könyvek papírlapjai még napjainkban is oly fehérek lehetnek, mint gyártásuk pillanatában. Hiányuk esetén a lapok, a papír és a nyomdafesték savasságának következtében gyakran elbarnulnak, megfeketednek, (a betűk akár ki is hullhatnak = csak az üres helyük marad). Az egyszerűbb fém, de a bőrcsatokat maga a könyvkötő is előállíthatta. Később erre szakosodott fémművesek készítették a tetszetősnél tetszetősebbet, gyakran akár ékszernek is beillőt. Az említett századok jellegzetes, beazonosítható kötései csatjainak stílusa eredetükre, készítőjükre, származási helyükre is utal(hat). Fénykoruk a XVIII. század végéig terjed, habár később, a XIX. században újbóli reneszánszuknak lehetünk tanui. Ritkán ma is használják.