A Szejkefürdő ásványvizes forrásainak gyógyhatását – fennmaradt írott forrásaink szerint – már a XVIII. században ismerték. Kibédi Mátyus István az Ó és új dietetica című könyvében a következőket említi: „a város közelében levő forrás szürkés, tengervízhez hasonló büdös vize gyógyítja a sebeket és bőrkiütéseket.” A következő század második felében, 1871–1890 között, a fürdő és a hozzá tartozó terület Orbán Balázs tulajdona és kedves tartózkodási helye volt. Ő emelte ki a helyi jellegű „paraszt fürdők” sorából. Központja az Attila-forrás vizét használó huszonnégy kádas meleg fürdő, és a hozzá kapcsolódó hideg vizes medence volt. Ettől északra lévő Sarolta-forrás „petróleumos” vizét ivóvízként használták. A fürdőn villák, vagy ahogy nevezték, lakok épültek. A fürdővendégek és a városi kirándulók a száz terítékes Székely Mózes Nagyvendéglőben étkezhettek és cigányzene mellett, mulathattak. Orbán Balázs halála azonban a kis fürdő virágzásának is véget vetett.
A fürdő északi oldalán (a 13A megyei út mellett) 2004–2008 között épült fel egy 268 m2-es, kétszintes, teljesen fából készült kiállítási épület. Célja otthont adni a székelyföldi borvízforrásokat és fürdőket bemutató kiállításnak.
A látogató megtekintheti a Szejke-vizes korsókat és a vizet szállító bivalyos szekeret, melyek a város jelképeivé váltak. Továbbá fürdőemlékek és az ásványvíz tárolására használt különféle üvegedények szemrevételezhetők. Székelyföld közel 2500 borvízforrását feltérképező Bányai János geológus térképei, akárcsak az ásvány- és kőzetgyűjteményének egy része ugyancsak itt került kiállításra, azokkal a tudós portrékkal együtt, amelyek egykor dolgozószobája falát ékesítették. Orbán Balázs halhatatlan érdemeire Hunyadi László alkotta szobra, és az 1868–1873 között megjelent Székelyföld leírásában, a fürdőkről készült metszetei, valamint a fürdőket ábrázoló fényképei emlékeztetnek. A székelyföldi fürdőélet fénykoráról a nagyszámú korabeli képeslapok révén értesülhet a látogató.
A nyitva tartás ideje alatt az udvaron lévő Sarolta-forrás vize is fogyasztható.

KANNÁSNÉ FÁJA

Az 1940-es évek előtt a mai Ugron Gábor utca volt a városba nyugat felől, a Szejkefürdő irányából bevezető főút. 1942-ben készült el a mostani új út, amely az Ugron-kúria birtokán haladt át, levágva abból egy darabot. A kúria udvarán ma is van néhány nagyon régi, legalább évszázados fa. Ezektől alig száz méterre, a II. világháborús szovjet katonáknak emléket állító sírkert mögött áll a legöregebb, ma is élő udvarhelyi fa, ami ma is hajt és terem.

Kannásné fája mintegy 100–150 méterrel fennebb állt. Vofkori György helytörténész leírása szerint azért nevezték Kannásné fájának, mert az udvarhelyi vásárba jövő székelylengyelfalvi, szenttamási és ülkei asszonyok tejeskannáikat letéve, a terebélyes fa árnyékában pihentek meg. Olyan feltételezés is van, hogy Kannásné egy létező nagyon kövér személy volt, aki Szombatfalván lakott a fa közelében.

A szakemberek becslése szerint a mintegy 300–400 évet átélt, Székelyudvarhely legrégibb fájaként ismert tölgyfamatuzsálemen már évtizedek óta nem volt élő hajtás. Végül engedve a természet törvényeinek félig-meddig elkorhadva kidőlt. A kihalt, impozáns méretével így csonkán is tiszteletet parancsoló fa ezután került, mintegy emlékeztetőként a Borvízmúzeum udvarára átesve egy állagmegvédő beavatkozáson. Ezáltal is hirdeti a természet felsőbbrendűségét felhívva a figyelmet a természetvédelem fontosságára.