LIVE STREAM DEAD STREAM

Kis Endre kiállítása

Székelyudvarhelyen először bemutatkozó alkotóművész munkáit láthatjuk a Képtárban. A kiállítás címe kapcsán elsőre a kettősség az, ami eszünkbe jut: Live stream dead stream – élő patak – halott patak, amit én így fordítanék: élő áramlás és holtág. És ezzel már közelebb is jutunk a Képtárban kevésbé megszokott installációhoz, amit Kis Endre szabadkai származású képzőművész a kiállítótér tudatos és figyelemfelkeltő kitöltéseként összerakott. Az élő patak áramlását felidéző installáció megteremti a kölcsönhatást a kiállított képek, a tér és az alkotói koncept között. Beemeli ebbe a szokatlan környezetbe a természetben egyre inkább jelenlevő kaotikusan kavargó műanyag tárgyakat, autógumikat. A szemét betolakodása a természetbe és az életterünkbe egyre hangsúlyosabb, a folyamat visszafordítása folyton nehezülő feladat. A lezúduló patak medrében fennakadó szemét utunkban van, szürkére festve pedig kapcsolódik a kiállított képek színvilágához.

Live stream dead stream – maradjunk a kettősségeknél továbbra is. E kettős érzésekkel telített festménysorozat első benyomásra természettől való eltávolodásunkat, elhatároltságunkat, elidegenedésünket vetíti ki. Kis Endre képfelületei pozitív és negatív hangulati töltésekkel bírnak. Lehetnek tárgyilagosan sterilek, olykor szinte érzelemmentesek, és egyszerre megejtően vonzóak. Az alkotó hol részvétlenül, hol részvéttel bánik a környezetével. Képsorozata előrevetíti az élővilág cseppet sem biztató jövőjét, az ember biológiai- vagy szellemi szennyezésnek ellenállni nemigen tudó, képtelen állapotát. Életszerű és művi, higgadt módon kimunkált ópuszai egyszerre vonzanak és viszolygásra késztetnek. E képek megtekintése egyazon időben eredményezhet esztétikai gyönyörérzetet és kiábrándulást. A legképtelenebb képi részletek egyesítései kétértelmű, ellentmondásos logikájú gondolatokat ébreszthetnek. Kis Endre kiérlelt képi nyelve erős és igaz, következésképpen esztétikai élményként képes elfogadtatni velünk azt, amitől félnünk kellene.

Az élő és a holt kettőssége mellett megjelenik a digitális és az analóg kettőssége. Az alkotó saját 1978-1982-es születésű generációját vizsgálva bemutatja a kézzelfogható játékokon felnőtt gyermekkor és az immár digitális felnőttkorba jutó korosztály által megélt kettősséget. A hagyományos gyermekjátékok elemei keverednek a digitális kor elemeivel a Xenial portrésorozaton, amelyen az alkotó saját kortársait megfestve játszik el ezzel a témával. Portrésorozatai, arcfestős önképei szuggesztív erővel bírnak és a folytonos önkeresés hajlandóságára utalnak.

Jórészt klasszikus módon vászonra megfestett olajképeket látunk. Ám a homogén felületet olykor a különböző technikák egymás mellett való szerepeltetésével töri meg, beledolgozva a festmény fotójának számítógépes remixelését, átalakítva, pixelesítve azt, így egy képen belül az olajfestmény, illetve a kollázshatás, továbbá a számítógépes pixelhatás egyszerre jellemző. A fekete-fehérség és a szürkeség az ipari forradalom korát ütközteti a mostani digitális korszakkal. A hatalmasra nagyított, már-már reálisnak tűnő gegeket azonban távolságtartóan felülírja a pixelek tökéletlen illeszkedése s az ebből fakadó töredékesség érzete. Jelen van itt a mai művészet hármas univerzuma: találkozik a képeken a klasszikus, az avantgárd és a populáris kultúra.

A gondolatiság és a vizualitás fúziója, valamint az ironikus társítások az antiesztétika mezsgyéjére vezethetnek, a megértés és értelmezés kérdőjelei élesen kirajzolódnak, ám Kis Endre célja nem az, hogy egy művészetelméleti labirintusba juttassa nézőit. A perspektívajátékok, a tervezettség, a jól megalkotott montázsok és gesztusok szabad asszociációja korok, stílusok közti folyamatos konfrontáció. A mimetikus és konstrukciós elvekre alapozó művészet és valóság viszonyainak felmutatását áthatja a szociális érzékenység. Sokrétű és sokféle déja vu-szerű elem keveredik a konstruált és a létező valósággal. A számtalan idézet és a jól ismert jelképek révén irodalomból, mitológiából, animációkból, filmből, festészettörténetből és a bibliai jelenetekből jövő elemzések társulnak a mai való világ történéseivel. A már említett kettősség mindvégig jelen van: a forma – tartalom, világ – ellenvilág, konstrukció – dekonstrukció, műélvezet – meghökkentés, illetve a tobzódó szemétjelleg kaotikus struktúrája ütközik a kép síkjában.

Valós, hétköznapi jelenetekként festi meg a bűnbeesés vagy a paradicsomból való kiűzetés, Jónás és a cethal, Dániel és az oroszlánok, a Noé bárkája bibliai témáit. Jól ismeri és használja a klasszikus festészet idézeteit, újragondolja pld. Rembrandt Éjjeli őrjáratát. Realista művet hoz létre az expresszionista kreatív ábrázolás révén, ám az újragondolás itt sok esetben már a mélységek feltárásával jár együtt. A tudás általi pusztítás eléggé nyilvánvalóvá vált az elmúlt 200 évben. Kis Endre elemzi, ahogy a tudás megszerzése Prométeusz vagy Pandóra révén ellentmondásba kerül, negatívumokkal jár, de ugyanakkor az alkotó abból nyer gondolati inspirációt, amit éppen támad, amit problémaként felvet. És ez már a Platón dialógusaiból ismert párbeszéd művészete, ami abban állt, hogy képes volt úgy megformálni a párbeszédeket, hogy olvasásuk közben az ember egyáltalán nem veszi észre, hogy maga is a válaszadó szerepébe kerül. A platóni dialógusok ahhoz hasonlóan vonnak be bennünket egy sajátos gondolati térbe, ahogyan az alkotásoknál való elidőzés kényszeríti a befogadót a mű saját világába való betörésre, pontosabban a mű az, ami feltöri mindennapi megszokottságaink körét. És Kis Endre képeinél elidőzve azt érezhetjük, hogy mindamellett, hogy meghökkentenek, egyszerre magukkal ragadnak, kimozdítanak egy picit a saját világunk komfortzónájából, elgondolkodtatnak, olykor kifejezetten sokkolnak. Ez a fajta művészet ugyanakkor leleplező, bemutatja a modern civilizáció rútságát, elidegenült valóságát. Ilyen módon kerülünk be az alkotó játékterébe: e képek beleszólhatnak saját korunkba vagy az utókoréba. Platón elévülhetetlen érdeme – még ha ennek voltak is már a görög kultúrában előzményei –, hogy a művészettel összefüggésben világosan és érvelve hangsúlyozta a morális szempont jelentőségét. Kis Endre figyelme korábbi munkáiban inkább a társadalomba vetett egyénre irányult, a most kiállított képei sokkal inkább a természetre, a természetvédelemre irányuló morális hozzáállásunk mozgatórugóit célozzák meg. A természeti és társadalmi folyamatokat nem szerencsés élesen kettéválasztani, azok kéz a kézben járnak, vallja az alkotó, aki korábban a globális civilizáció, egyénre (főleg önmagára) gyakorolt negatív hatásait elemezte, mostanság pedig általánosan az egész közegünkre és ezen belül legfőképpen a természetre összpontosít. Pécs nagy hagyományokkal bíró kulturális közege igencsak termékenyen hatott a művészetére, a meglévő bírálata és a pacifista attitűd korábbi vajdasági tapasztalatait tükrözi, az ő nemzedéke ugyanis a jugoszláv háborús tragédia utáni időkben vált „nagykorúvá”.

Célratörő, meggyőző stilisztikai érzékkel bíró, szakmailag jól megalapozott alkotások, mesterien hangolt, biztosra menő tömörítéssel megfogalmazott mondanivaló. Mondhatni kritikai képzőművészet, amit itt látunk, az alkotó minden egyes ecsetvonását áthatják a tartalmi mélységek. Az irónia fontos összetevője a cinikusan kritikus képeknek, amelyek mindenike görbe tükör a világra. A kéz szerepe hangsúlyos a képeken: két kezünkkel teszünk mindent, azt is, amit magunk ellen teszünk.

A különleges képzettársításokkal manipuláló gondolatébresztő alkotás lehetőségeit felvető művész asszociatív kalandjai lezárt és harmonikus egységbe foglalt festmény-kompozíciók. Ha az elődöket keresnénk, úgy tűnik, Kis Endre kollázs hatású művei főleg Kassák, Bálint Endre és Vajda Lajos korai szürrealista kísérleteire mutatnak vissza. A pop art-osabb munkái olykor Lichtenstein-i, Rothko-i hagyományoknak az animációs figurákkal való ötvözése, átírása. Valójában újmodern képírásával a klasszikus festészet alternatíváinak lelkiismeretes kalandora. De bizonyára alkotónk ismeri a hatvanas évek vajdasági Bosch-hatású alkotóinak, Szombathy Bálintnak, Slavko Matkovicnak vagy Csernik Attilának, Fenyvesi Ottónak a divatfotóit, képregényfiguráit, nyomtatott szövegtöredékekből és plakáttépésekből összesulykolt, sokszor túlzsúfolt alkotásait is. Ezek ugyanis a konzum-idiotizmust kikezdő és cinikusan lekezelő pop art, a decoupage vagy az assemblage technikájával életre kelthetők. Ám Kis Endre mégis jóval visszafogottabb. Egy korábbi interjúban így fogalmaz: „Legfőbb célom, hogy a kortárs jelenségeket minél hitelesebben rögzítsem, legyen szó általános fogalmakról vagy személyes tapasztalásokról. Úgy hiszem, ezzel tudok közvetett módon hatást gyakorolni az emberi gondolkodásra.”

Elvonulva a világ zaja elől, itt Erdélyben, Patakfalván a hagyományos értékrend szerint próbál élni, és próbálja újra alkotni az egyensúlyából súlyosan kibillentett világunkat. Székelyudvarhelyen egy új színt jelent a társadalom aktuális helyzetét, a természet és az ember kapcsolatának témáját, a globális fenntarthatóság, a klímakatasztrófa és a szemétfelhalmozás problémája és a művészi kiállás kérdését, a természet és az élővilág védelemét megjelenítő kortárs alkotó. A művészek mindig is kellő kritikával kezelték, sőt olykor még inkább felszínre hozzák a legkényesebb kérdéseket saját felelősségünkkel kapcsolatban. Van, aki a tárgyak esztétikáját keresi, van, aki az elrettentés eszközével él inkább – de ami közös és a közönség számára is egyértelmű üzenet, hogy a minket körülvevő környezet pusztulásának elkerülésében mindannyiunknak felelőssége van.

Lőrincz Ildikó