Magányos és közös sorsok

Csanády András grafikai kiállítása

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves tárlatlátogatók.

Csanády Andrással közel ötvenéves személyes kapcsolat köt össze, ezért kérem, engedjék meg, hogy elfogult legyek. Személyében egy olyan ember áll itt, aki Budapesten született, él, de valójában Erdély volt mindig a hazája. Ezt meghatározta, ami köztudott, családja, kevésbé ismert viszont, hogy az Édesapja volt a Budapesten tanuló székely fiatalok szervezeteinek az egyik szervezője, irányítója.
És most még messzibbről kezdem.
Csanády András dédapja Csanády Samú birtokos ember volt a Maros megyei Göcsön. A XIX. Század végén eladta bírtokát, átköltözött Udvarhelyre, a bírtokai eladásából származó pénzt pedig fiai neveltetésére fordította. 2o15-ben, Csanády András a Nagyálmos Ildikónak adott interjújában így emlékszik erre vissza. „Mindhárom fia jogot végzett, közülük a legidősebb, Csanády Zalán volt az én nagyapám. Az első világháború idején az itteni törvényszéknek volt elnök bírája. A neve megtalálható a tanítóképző épületében az építtetési emléktáblán, mivel ő volt akkor, a református egyház főgondnoka és az építtetés lebonyolítója. A másik két fiú és családja az első világháború gyászos végeztével kitelepedett Budapestre. A család egy tagja maradt itt, apám idősebb nővére, aki egy zetelaki emberhez, Szabó Nándorhoz ment feleségül, aki szintén bíró volt, s ő volt az én keresztapám…”(…) „Apám itt született Udvarhelyen, kései gyermekként. (1895.2.23) a családi ház a Bethlen utca elején, a 7-es szám alatt volt.
El kell mondanom azt is, hogy a Csanády család Budapesten 1945 után nehéz körülmények között élt, gondolom, nem kell mondanom miért. Éppen ezért Csanády András már az iskolai szünetekben rakodómunkásként dolgozott. Az elemi iskola elvégzése után először a Ref. Lónyai gimnáziumban kezdte meg a tanulmányait, de onnan átiratkozott a Werbőczy gimnáziumba, itt egy tanárral adódott konfliktusa miatt magántanuló lesz, viszont rajztehetsége folytán már az érettségi előtt felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol elvégezte az első évet festő szakon. 1948-ban, érettségijét követően, azonban mégis a Pázmány Péter tud. egyetem bölcsészkara mellett döntött, ahol Társadalom tudományok (Filozófia) és Lélektanszakra járt, ahonnan 1949- ben eltávolították.
1949-1953-ig csodával határos módon folytathatta továbbtanulását a Magyar Képzőművészeti Főiskolán ahol Vörös Diplomával és Kiváló diplomamunkával fejezte be felkészülését, és mint oktatót alkalmazták a Főiskola grafika szakán.
1954-57-ig tagja volt a Képzőművész Szövetségnek, sok hazai és külföldi kiállításon vett részt, könyveket illusztrált, Munkácsy díjat és VIT díjat nyert.
1954-1959 között elnöke volt a Fiatal Képzőművészek Alkotóközösségének, később megszervezője a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának. Ezek a munkák nem jártak javadalommal. Elkészültét követően azonban politikai tevékenysége okán leváltották.
1957 aug. 31.-vel, az 1956-os események folyományaképpen, három másik tanár társával együtt kidobták a főiskoláról. Rendőri vizsgálat, feketelista, egyre fokozódó szorultság következett. Másokkal szemben idővel oldódott a nyomás, vele szemben azonban nem. Nem lett tagja az új Művész Szövetségnek, 64-ig nem kapott útlevelet, megfigyelés alatt állt, csak barátok révén jutott alkalmazott grafikákkal megélhetéshez. Szerencsére a Diafilm vállalat foglalkoztatta. Számos történelmi diafilmet készített.
Egy váratlan szerencse következtében 1964-ben több hónapot tölthetett Rómában, ez az út művészi munkája szempontjából, a nehéz anyagi körülmények ellenére, igen eredményes volt. Erről egy levélben így vallott: „Egy picit megint embernek éreztem magam, megint nyitva éreztem magam előtt a világot.”
1967-72 között szakirodalmi szemlézést, majd önálló tanulmányi munkát kezdett el, előbb megbízással, majd később külső munkatársként az MTA Filozófiai Intézetében. Az Eötvös Kollégiumban vezetett szeminárium hallgatóival több nyáron át szociológiai felmérő munkát végzett.
1972-74-ben egy baráti kapcsolat következtében a Filozófiai Intézet alkalmazásába kerülhetett és később koordinátora lett „A Tudományos Technikai Forradalom (TTF) társadalmi hatásai” c. kutatási együttműködésnek. A legkülönbözőbb társadalomtudományi területeken szervezett tanulmányi munkákat, az akkor jórészt háttérben lévő társadalom tudósoknak adott megbízások segítségével. A reformtörekvések bukása nyomán azonban eltávolították az Intézetből. Írásai mintegy 10 évig nem tudtak megjelenni.
1974-89 között fametszetekkel és rézkarcokkal kereste kenyerét, tudományos munkát csak saját költségére, intézményi keretek nélkül végzett. A rendszerváltás után 1990-ben rehabilitálták a Képzőművészeti Főiskolán, ahol méltó kiállítást rendeztek a négy eltávolított művész munkáiból. Előbb docensi, majd címzetes egyetemi tanári címet kapott. Ekkor gondolt arra, hogy visszamegy a Főiskolára, de nem bízott abban, hogy szívesen fogadnák a közben egyre inkább térhódító absztrakt ábrázolás közegében, ami az ő közlési igényeit nem elégítette ki. Ugyancsak a rehabilitálások következtében vissza kerülhetett az MTA állományába is. A Filozófiai Intézet helyett, amelyik akkor SzDSz-es irányvonalat követett és nem fogadta be, 1990- ben a Politikai Tudományok Intézetébe került, mint főmunkatárs. Nagy lendülettel vetette bele magát a határon kívüli területeken főképpen Erdélyben majd Szlovákiában is végezhető gazdaságfejlesztő munkákba, miközben az OTKA segítségével tovább dolgozott filozófiai és művészeti természetű írásain. Mindezeket képzőművészeti nyugdíjasként, természetesen díjazás nélkül végezte. Mindjárt a romániai forradalmat követően 1990-ben javasolta egy Erdélyi Kögazdasági Társaság megszervezését, majd ennek támogatásához számos kiváló magyarországi közgazdászt sikerült megnyernie. Csanády András nemcsak egyik háttérembere volt a Székelyföldi egyetemszervezésnek, a Marx Károly közgadasági egyetem tanárainak a segítségével, vállalkozást szervező tanfolyamokat is szervezett, köztük épp itt Székelyudvarhelyen is, a tanfolyam hallgatói lettek Székelyudvarhely legjelentősebb vállalkozói.
2015-ben a Romániai Magyar Közgazdász Társaság vezetősége úgy döntött, hogy a Wesselényi Miklós díjat Csanády András magyarországi gazdaságfilozófusnak adományozza az erdélyi közgazdász társadalom szakmai támogatása terén kifejtett munkájáért.

Tisztelt Közönség!
Önök is láthatják, azt is mondhatnám Csanády András az egyik utolsó polihisztor. És ha ezt állítanám, akkor is igazat mondanék, mert a grafikus Csanády András mellett létezett egy filozófus, illetve vallásfilozófus Csanády András, egy szociológus, valamint egy közgaszdász Csanády András.
Csanády Andrásról, a grafikusról, azt kell elmondanom, hogy Csanády András pontosan annyi linoleummetszetet, rézkarcot stb. készített, amennyi belső késztetésből fakadt, illetve a puritán életéhez, a család fenntartáshoz kellett. Mert Csanády Andrásnak a legnagyobb szenvedélye, bár talán önmagának se vallotta be soha, az édesapjától örökölt örökös tenniakarása volt, amely a székelység sorsának jobbítására irányult. (Mellesleg épp most jelent meg a Székelyföld folyóiratban egy hosszabb tanulmánya: Mi maradt a székely faluból címmel). Mindaz pedig, amennyi megvalósult a művészet és a tudományos kutatás területein épp az jelenti azt a Csanády Andrást, akit ismerünk, s akiért ma összegyűltünk. A sokszínűsége őt magát, és minket is gazdagított.
Ami pedig az alkotásokat illeti – mert tárlatvezető lennék úgymond – el kell mondanom, nagyon nagy önbizalmam kellene legyen ahhoz, hogy én értékeljem azt a művészt, akit a szakma fiatalon elismert, s akit később úgy a szakma, mint a politika visszahelyezett oda, ahol helye kellett volna legyen mindig is.
Idézem inkább, Német Lajos művészettörténészt, aki 1954-ben, a IV. Magyar Képzőművészeti Kiállítás értékelésekor kiállított grafikai műveiről a Népszabadság 1954. jan. 19. számában így írt:
„Mély humanizmus, pártos történelemszemlélet izzik a tavaly végzett főiskolás Csanády Andrásnak az erdélyi fejedelemségi mozgalmak történetéből vett jeleneteket ábrázoló linóleum metszeteiben. A harcba induló, családjától búcsúzkodó székely (Ismét eljött az az óra), az ekét húzó parasztokat (Básta szekere) megelevenítő műveinek mélysége, vagy a „Hírmondó” c. metszetében a vészhírtől megkövesedő asszonyok és a sebesült, fáradtan vánszorgó hajdú alakja az erdélyi népballadák tragikus drámaiságát idézi”.
Hallották?
Erdélyi fejedelemség.
Búcsúzkodó székely.
Básta szekere? Stb. Amelyhez, vagyis a grafikáihoz csak annyit fűzhetnék hozzá, a szépet nem kell magyarázni. A szép önmagában is szép.
A munkái - a múzeum vezetőségének köszönhetően - itt vannak a falakon. Láthatjuk, és megcsodálhatjuk a pontos, aprólékosan kidolgozott grafikáit, az erdélyi táj, tündöklő szépségét, az emberi sors, küzdelem, vágy rézkarcba, linóleumba metszett ábrándjait, a magyar történelem küzdelmes századait, jeles személyiségeit.
A kérdés talán az lehetne, hogy lehetett átélni mindazt, amit átélt? Megmondom. Csakis azzal a puritán tiszta lélekkel, ahogy Csanády András élt, hogy a bántások, amelyeket az élet különböző területein kapott, még azoktól is, akikért a legtöbbet tette, az örökölt emberi bölcsessége okán leperegtek róla!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Lőrincz György, író