MEGRAJZOLT TÖRTÉNELMÜNK

MEGRAJZOLT TÖRTÉNELMÜNK

– Gyöngyössy János kiállítása –

Haáz Rezső Múzeum Képtára

2015. február 18 – április 13.

Amikor Gyöngyössy János az 1990-es évek elején letette az asztalra a Székely templomerődök című könyvét, azzal valójában egy új vizuális segédletet is átadott a székelység történetének jobb megértéséhez.

A székelyudvarhelyi szerző –  aki eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök – több, mint egy évtized során végzett kutatásainak és felméréseinek eredményét sűríti e könyvbe. Értékét, szükségességét, fontosságát az is jelzi, hogy a könyv ritkaságnak számít, annak ellenére, hogy többször is kiadásra került.

A tartalom, a látvány, amely e kézzel írt és rajzolt hasonmás kiadványból búvópatakként árad, a szellem hajszálgyökerein át, lassan, de biztosan beépül a köztudatba. Ezt bizonyítja az is, hogy A székelység története című „alternatív” tankönyv illusztrálására is felkért szerző, mint köztudott, remekbe szabott illusztrációkkal gazdagította a művet.

Gyöngyössy munkái nyilvánvalóvá és egyértelművé teszik azt az alapigazságot, miszerint minden klasszikus képzőművészeti alkotás alapja a rajz. Az a rajz, amelynek karakterét, jellegét, sajátosságát a vonalak vastagságának lüktetése, az arányok, az árnyalt, vagy fekete-fehér, esetenként színezett foltok, síkok eloszlása, váltakozása adják meg. Ezáltal válnak egyedivé, különlegessé úgy, hogy alkalmasak érzések, hangulatok kifejezésére éppúgy, mint adott helyzet, állapot, vagy környezet bemutatására, érzékeltetésére, rekonstruálására és ábrázolására.

A még létező, vagy már csak nyomokban fellelhető épületek, épületegyüttesek megrajzolásánál Gyöngyössy előszeretettel alkalmazza a madártávlatot, a kavalier axonometriát, amit gyakran „katona-perspektívának” is neveznek. Amint arra a nevek is utalnak, ez az ábrázolási mód  amelyet a hadmérnökök is előszeretettel használtak, úgymond a „lovag bástyájáról”, a „vár fokáról”, a „torony tetejéről” nézett látványt adja vissza. Ám ha a Székely templomerődök rajzai előtt állunk, akkor egyiknél sem jut eszünkbe, egy pillanatig sem, hogy egy műszaki rajzot, egy mérnöki pontossággal megszerkesztett látványt látunk. Minden rajzban van valami emberi, valami megfoghatatlan és egyedülálló varázs, ami beindítja a fantáziánkat. Könnyen elképzelhetjük és megérthetjük azt, hogy hol és hogyan tárolták egykor az emberek a gabonát, a szalonnát, az értékesebb tárgyakat, és hogyan védekezhettek, ha a tatár hordák a falura támadtak, hogy nézhettek ki a templomok merész tetőszerkezetei, a támpillérek, a mérműves ablakkeretek, a belső gyilokjáróval koronázott öles védőfalak, a bástyák, a tornyok…

Az elmúlt századok hangulatát idézik meg a címerek is, és dekorativitásukkal a múlt tekintélyelvéről, valamint az azt átszövő hierarchikus rendszerről tesznek tanúbizonyságot.

Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka egy olyan kedves, már-már naiv stílusban megalkotott színes vizuális élményegyüttes, amelyet tömény történelmi adatok egészítenek ki. Korabeli metszetek, rajzok, festmények, pénzérmék után megrajzolt arcképekről tekintenek le ránk azok a személyiségek, akik a 16. század közepétől a 17. század végéig az Erdély területén fennálló állam vezetői, fejedelmei voltak. Ez az Oszmán és a Habsburg birodalmak között őrlődő –  a Magyar Királyság Partiumnak nevezett területét is magába foglaló  – Erdélyi Fejedelemség a mai erdélyi ember számára, Móricz megfogalmazásában, maga volt a „tündérkert”. Azonban a hideg ráció és a történelem eseményei arra emlékeztetnek, hogy a több évszázados múlt által megszépített eszményi Erdély az az ország volt, ahol minden békében és nyugalomban eltöltött pillanatért keményen meg kellett fizetni vérrel, arannyal, vagy politikai cselszövéssel.

Az egyes portrék színvilága a protestáns templomaink némelyikében máig fennmaradt festett kazettás mennyezetek hangulatát idézik fel, az arcképeket szegélyező köriratok pedig majuszkulákkal adják tudtunkra az illető fejedelem nevét és titulusát.

Ha figyelmesen górcső alá vesszük a képeket, akkor olyan díszpáncélba, esetenként a reneszánsz, vagy a barokk kort megidéző ruhákba öltözött személyekkel találjuk szembe magunkat, akiknél a becsvágy és az elszántság sajátos diplomáciai talentummal ötvöződött. A politikatörténet ezt a diplomáciai tevékenységet az erdélyi fejedelmek híres „hintapolitikája”-ként tartja számon.

A vidékünkről származó Cs. Szabó László író szerint „Ha egy nép biztos az identitásában, szinte soha se gondol rá, ha bizonytalan, jóformán egyébbel sem foglalkozik.” Erdély és Székelyföld zűrzavaros és konfliktusokkal terhelt történelmének köszönhetően az önazonosság, az identitás erősítése, gazdagítása itt és most még mindig alapfeladatnak számít.

Gyöngyössy János e feladatnak tett és tesz eleget. Munkái segítenek abban, hogy egy olyan utazást tegyünk a múltba, melynek során fogalmat alkothatunk arról, hogy: Kik lehettünk? Honnan jöhettünk? Ha ezekre a kérdésekre megtaláljuk a válaszokat, akkor talán azt is megsejthetjük, hogy merre tartunk.

Veres Péter