PALLÓ 55

Van számomra valami megnyugtató abban, ami ezeken a falakon fogad. Bár egy művészeti tanintézmény évfordulóját ünnepeljük a mai kiállítással, mégsem egy „iskolát” látok, a szó stiláris, keretező értelmében. A korszak, amikor a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola jogelődjét megalapították, a művészetekben is az uniformizálásról szólt. Vagy inkább csak akart szólni, mert annyi a kivétel, hogy az már nem erősítheti a szabályt. Az elmúlt 55 év rendszerek, változások, újrarendeződések időszaka volt. Mentális és fizikai korlátok közt az iskolák sokszor válnak menedékké. A művészeti oktatás pedig különösen alkalmas ennek a funkciónak a betöltésére, pusztán abból adódóan, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a világ tapasztalaton keresztüli megismerésére, szemben tételmondatok memorizálásával.

Az oktatásnak három szereplője van: az intézmény, a tanár és a diák. Három tömeg, amely hajlítja maga körül a teret, az időt, hatva egymásra. A mai kiállításon a pedagógusok kapnak központi szerepet, megérdemelten, hiszen ellentétben velük, az iskola sikereiről, a diákok fejlődéséről, munkáiról évente akár többször is hírt kapunk. Mégis azt gondolom, hogy bármiféle vizsgálódás, márpedig a mai kiállítás is tekinthető egy korszak antropológiai lenyomatának, torz eredményekhez vezet, ha a három szereplő bármelyikének erőteréről nem veszünk tudomást.

Bár művészeti oktatás már az ókortól létezik, különböző korokban egészen mást értettek alatta, más irányelveket tekintettek mérvadónak. Herbert Read Platón elveiből kiindulva, de túl is lépve azokon fogalmazott, hogy a művészeti nevelés igazán fontos terméke nem a műalkotás, hanem az ember, aki általa formálódik. A második világháború feszítésében ellenezte a totalitárius rendszerek uniformizáló törekvéseit. Vallotta, hogy a művészeten keresztül lehet szabad embereket nevelni és hogy a művészet oktatása demokratikusan mindenkié kellene legyen, nem csak a szakképzést kellene értenünk alatta. Ennek a gyakorlatba ültetéséig sajnos mind a mai napig nem jutottunk el.

Ugyanakkor mindez azt is egyértelműsíti, hogy a művésztanár munkája és szerepe talán alábecsülten komplex. Elejtett mondatokból, visszaemlékezésekből is az derül ki, hogy a Palló egykori és mostani tanárai nem csupán egy-egy mesterség tudásanyagának átadására vállalkoztak, hanem teret biztosítottak a diákok ösztönös fejlődési folyamatának is. Mindezt úgy, hogy a művésztanár valójában mindig olyan, mint egy kettős ügynök. (*) Tanítani kimerítő. Gyanítom, hogy alkotni is, hiszen az ember mindkét szerepben önmagával is kénytelen dolgozni. Reális probléma, hogy a tanítás kannibalizálja az alkotókat, ezért is fontos a mai kiállítás, mint a reziliencia jele. Hiszen nem áll a tanárok rendelkezésére olyan infrastruktúra, ami támogatná őket abban, hogy ez a két szerep ne oltsa ki egymást. Ma a Képtárban 31 művésztanár munkáit láthatjuk. Engedjék meg, hogy név szerint is említsem őket: Balázs Ibolya • Bencze László (1968–2017) • Berze Imre • Biró Gábor • Biró Mihály • Boca Bíborka • Bocskai Vince • Bodó Levente • Dávid Hajnal • Gál Boglárka • Jakab András • Kelemen Albert • Kolumbán-Antal Ilonka • Kovács-Bocskay Anna • Kovács Ildikó Mária (1980–2024) • Lakatos Gabriella • Máthé Lóránt Pál • Miklósi Dénes • Nagy György (1928–2022) • Orbán Áron (1927–1989) • Sánta Csaba • Sebestyén Róbert • Siklódi Zsolt (1966–2017) • Simon Béla • Szabó János (1952–2018) • Székely József (1929–2006) • Tar Lóránd • Tódor Izabella • Török Ferenc • Verestóy Árpád (1917–1994) • Zsigmond Aranka alkotásait láthatjuk, stílusokon, médiumokon, korszakokon átívelve.

A kiállítók közül többen sajnos már nincsenek velünk, néhányan viszont jelenleg is az iskola tanárai. Kezdetben a művészet nem vált még el a kézművességtől, így a tanítása sem szólhatott másról, mint másolásról, szabályok követéséről. A mester húzott egy vonalat, a tanítványnak pedig meg kellett ismételnie. Ez a feladat már önmagában is hordozza azt a hierarchiát, ami gyakran jellemzi a mester-tanítvány viszonyokat. A tanár a mérce, a kritikus, az irányt mutató. Az, hogy jelenleg is oktató tanárok vállalják a megmutatkozást nem kockázattól mentes, hiszen most nem ők vizsgálják a diákok munkáit, hanem adott esetben fordítva. Ugyanakkor ez a szerepcsere, mint pedagógiai gesztus talán a leghitelesebb is és egyben az alá-fölé rendelő viszony korlátozó jellegének oldása is.

A mostani rendezvénysorozat a történelem, a múlt ünnepe, de mindennek csak akkor van igazán értelme, ha meg tudjuk húzni a jövőbe mutató perspektíva segédvonalait is. Az iskola valójában nem egy épület, nem is az intézmény mechanizmusa, hanem egy szellemi hálózat. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a hálózat csatlakozási pontjait jelentő személyek közt milyen minőségű viszony alakul ki és mi marad belőle, hogyan formál közösséget.

Egy kicsit mindig irigyeltem azokat az ismerőseimet, akik művészeti iskolába jártak, mert úgy érzem akár zenét, akár képzőművészetet tanultak, olyan tudással, látásmóddal indulnak, amit az élet talán minden területén hasznosítani tudnak. Ezekben a terekben kicsit most mi is megtapasztalhatjuk, hogy mennyiféle világba nyerhettek betekintést a Pallós diákok, ezalatt az 55 év alatt.

Én gratulálok a kiállítóknak, Isten éltesse a diákokat, a tanárokat és az iskolát!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Dimény-Varga Fanni