PULZUS

PULZUS
II. székelyudvarhelyi művésztelep táborzáró kiállítása
2013. július 25 – szeptember 15.


A székelyudvarhelyi Pulzus művésztelep létrehívásakor a kezdeményező és szervező Berze Imre valamint az intézményi és pénzügyi hátteret biztosító Haáz Rezső Múzeum és a Hagyományőrző Forrás Központ által kitűzött közös cél az volt, hogy városunk évente teret adva az intenzív és igényes képzőművészeti alkotómunkának, bebizonyítsa, hogy más hasonló gazdasági- adminisztratív potenciálú helységekhez hasonlóan, rangos otthonává válhat a kortárs hazai és nemzetközi képzőművészetnek. Ennek érdekében hívunk meg, a minden évben udvarhelyen és környékén élő, vagy innen származó képzőművészek mellé, más székelyföldi, erdélyi és külföldi kortársakat is.
Volt múzeumi munkatársunk Bíró Gábor, aki nemcsak kitűnő festőművész, de alkalmazott grafikusként és látványtervezőként is sokat tett azért, hogy a kortárs művészet formanyelve, amelyet ő lényegében már az itteni kezdetektől, a nyolcvanas évek végétől művel, Udvarhelyen otthonossá tudjon válni. Tette ezt úgy, hogy a helyi kánontól a kortárs törekvések irányába elrugaszkodott festményeivel, azokat rendszeresen kiállítva edzésben tartotta a helyi közönség vizuális nyitottságát, de úgy is, hogy ennek szellemében tanított, ha kellett szakkört vezetett, kiállításokat és művészcsoportot szervezett. Művésztelepi munkáját egy visszafogott, de erőteljes hatású munkával indította. A Spanyár-ház, azaz a művésztelep díszéül szolgáló szomorúfűzre aggatott „deres” levélfüzérével a hely szellemére bár kritikusan, de elfogadóan, ugyanakkor önmagát is érzékenyen pozicionáló minimális beavatkozással lényegében egy meditatív természetművészeti művet hozott létre.
A művésztelep egyetlen külföldiként is jegyezhető képzőművésze Elekes Károly, bár Budapestről érkezett, mégis minden izében közénk valónak számít, nemcsak azért, mert itt született a Nyikó mentén és egyik kulcsfigurája volt és máig az, a Marosvásárhelyen alakult és kivándorlásra kényszerült  MAMÛ művészeti csoportosulásnak, hanem legfőképpen azért mert mintegy menetrendszerűen hazajár és ami számunkra még fontosabb, az utóbbi időben rendszeresen  egyre többet állít ki itthon is.
Most készült művei is annak a Tunning című ciklusnak a legújabb darabjai, amelyből nemrég a Haáz Rezső múzeumban is bemutatott egy jelentős anyagot. Elekes Károly, a jel és jelentés köztes terében, tradíció és invenció kettős meghatározottságában, klasszikus bölcseleti, teológiai, természettudományos és nemritkán misztikus elméletek és azok vizuális leképezésének szubjektív egymáshoz rendelései mentén próbálja egyszerre érdekfeszítővé és
igényesen precízzé, intellektuálisan pedig megnyugtatóan teljessé tárgyiasítani életérzéseit. Ezúttal egy a pop-artra visszautaló vizuális jelsorral, a magyar „királyi” tv-k logóival tette emlékezetesen különössé, tuningolta elekeskarcsis triptikonná alkotását.
A transzavangárd művészet marosvásárhelyi képviselőjeként ismert festőművész, performer, sajátos önreflekciókat megvalósító installációkat létrehívó, szintén MAMÛ-s Bob József, azaz Bumbi, ugyancsak a „high and low” művészet, azaz a professzionális és a hétköznapi vizuális kifejezőerőt ütközteti festményein. Laikus házaspárral festeti meg az általa előre kiválasztott figuratív, az egyrészt tradícióval teli, másrészt hétköznapiságában személyes helyben talált identitás- motívumokat. Ezeket a vendégelemeket, a kompozícióban elfoglalt szerepét és tartalmi összefüggéseit uralva, így képi rendeltetésüket is meghatározva, többek között arra használja, hogy a festőművészi elvontságra hajló kifinomult formanyelvnek, de éppen ezért a közönségben érthetetlenséget - ellensúlyozandó, megragadja a figuratívitást, a valóság reprezentációját kereső nézők figyelmét. Így válik a nagyvonalú absztrakt festmény és egy mellesleg identitáskereső, de legfőképpen egy művészetszociológiai helyzetet rögzítő szociális tartalmú akcióművészeti esemény dokumentumává.
A csíkszeredai Ferencz S. Apor két alkotása közül az egyik ahhoz a sorozathoz tartozik, amely régi fényképekből kiemelt, legtöbbször szó szerint kivágott képi szegmenseket a pop-artra is visszautalóan fanyar boldogság és béke kivonataként jelenít meg, egy itt talált tárgyi idézettel.  Így kapcsolva össze a másik, a síktól teljesen elszakadt tárgy-együtteséhez, installációjához, amely a pályája startjánál már használt technikákat, a kerámiát – ezúttal a kereskedelemben forgalmazott cserépsípokat és a készen talált tárgyak művészi hasznosítását – most egy őzkoponya - hozta vissza a művészetébe, és ami talán fontosabb, ezzel együtt egy újfajta, kritikusabban tematizáló, kombattánsabb magatartást is.
A háromszéki Zalánból érkezett Madaras Péter a szobrászat egy olyan rá valló válfaját műveli, aki miközben formailag minimalista, érzelmi töltetében, a gyermeki, a szerelmi ártatlanságra, azaz az érzelmileg egyensúlyban levő lélek romolhatatlanságára utal, ezúttal a tenyérbe fogható gömb és szív hibridéből kialakított formákkal.
A Madaraséval rokon szellemiségű Berze Imre szobra, aki a bölcső funkcionális lényegének, a még élő emlékű népi forma és jel kettőségének világát kombinálta, azzal az immár sajátosan berzeinek is mondható formavilággal, amelynek lényege egy, az emberi lélek befogadó voltára utaló (de pl. templomokkal, hangszerekkel is összefüggésbe hozható) tereknek a kialakítása a simogatásra ingerlően érzéki formák belsejében. A kivételes anyagba, egy a föld mélyéből előkerült sok évezredes fába faragott plasztika, érthetően,  a forma rusztikus ihletettségéhez illően, vaskosabban kezelt, nem véletlenül azokhoz a szobraihoz hasonlóan, amelyeket pusztuló falusi emlékek faanyagából készíti.
A Nyárádremetén élő Máthé Edit „Békétől békéig” című képe, egy hosszabb ideje festett bölcseleti mélységeket is érintő képciklus legutóbbi darabjaként, a lélek tisztaságának keresésében és a problémamegoldások jegyében fogant. Festői eszközökben elemi tehetséggel áldottan, könnyednek látszó darabja egy eredendően drámai háttér feloldása, különös tekintettel a komor igazságnak olyan módon való festői előadására, hogy annak eredményeképpen mind az igazság káposztája, mind a kép befogadóinak mindent lerágó kecskéhez hasonló fogyasztói derűje megmaradjon.
 A csíkszeredai Nagy Melinda festői gondolatai az élettani folyamatokra, különösen a genetikaiakra rímelő előhívott véletlenek adta kérdések vizuális modellezhetősége körül forognak. Megzabolázhatóak- e, az akart élet mesterséges szüleményei, az isteni akarattól elrugaszkodni próbáló emberi teremtmények végzetességbe hajló sorsa. Értelmes életre, szeretetre bírhatók-e az élet mostoha laboratóriumaiból előhívott mutánsai a sorsnak? Képei ezekre vagy ehhez hasonló ilyen konkrétan meg nem fogalmazott kérdésekre próbálnak igenlő, biztató választ adni.
A székelyudvarhelyi Török Ferenc képeinek világától sem állnak messze ezek a teremtés természetére rákérdező meditációba hajló kérdések. Csak ő sokkal impulzívabb, akit maga a művészi cselekvés, a világot alakító erők milyensége érdekli, azaz a képen kiélhető aktív energia felszabadító voltának demonstratív felmutatása és megnevezése. Az alkotás akciója során szinte spontán módon keletkező művészi minőségeknek a pillanatnyi érzelmi állapot és egyéni temperamentum együtthatásából létrehozható élményszerűség intenzitása foglakoztatja.

Vécsi Nagy Zoltán