PULZUS
PULZUS
II. székelyudvarhelyi művésztelep táborzáró kiállítása
2013. július 25 – szeptember 15.
A
székelyudvarhelyi Pulzus művésztelep létrehívásakor a kezdeményező és
szervező Berze Imre valamint az intézményi és pénzügyi hátteret
biztosító Haáz Rezső Múzeum és a Hagyományőrző Forrás Központ által
kitűzött közös cél az volt, hogy városunk évente teret adva az intenzív
és igényes képzőművészeti alkotómunkának, bebizonyítsa, hogy más hasonló
gazdasági- adminisztratív potenciálú helységekhez hasonlóan, rangos
otthonává válhat a kortárs hazai és nemzetközi képzőművészetnek. Ennek
érdekében hívunk meg, a minden évben udvarhelyen és környékén élő, vagy
innen származó képzőművészek mellé, más székelyföldi, erdélyi és
külföldi kortársakat is.
Volt múzeumi munkatársunk Bíró Gábor, aki
nemcsak kitűnő festőművész, de alkalmazott grafikusként és
látványtervezőként is sokat tett azért, hogy a kortárs művészet
formanyelve, amelyet ő lényegében már az itteni kezdetektől, a
nyolcvanas évek végétől művel, Udvarhelyen otthonossá tudjon válni.
Tette ezt úgy, hogy a helyi kánontól a kortárs törekvések irányába
elrugaszkodott festményeivel, azokat rendszeresen kiállítva edzésben
tartotta a helyi közönség vizuális nyitottságát, de úgy is, hogy ennek
szellemében tanított, ha kellett szakkört vezetett, kiállításokat és
művészcsoportot szervezett. Művésztelepi munkáját egy visszafogott, de
erőteljes hatású munkával indította. A Spanyár-ház, azaz a művésztelep
díszéül szolgáló szomorúfűzre aggatott „deres” levélfüzérével a hely
szellemére bár kritikusan, de elfogadóan, ugyanakkor önmagát is
érzékenyen pozicionáló minimális beavatkozással lényegében egy meditatív
természetművészeti művet hozott létre.
A művésztelep egyetlen
külföldiként is jegyezhető képzőművésze Elekes Károly, bár Budapestről
érkezett, mégis minden izében közénk valónak számít, nemcsak azért, mert
itt született a Nyikó mentén és egyik kulcsfigurája volt és máig az, a
Marosvásárhelyen alakult és kivándorlásra kényszerült MAMÛ művészeti
csoportosulásnak, hanem legfőképpen azért mert mintegy menetrendszerűen
hazajár és ami számunkra még fontosabb, az utóbbi időben rendszeresen
egyre többet állít ki itthon is.
Most készült művei is annak a
Tunning című ciklusnak a legújabb darabjai, amelyből nemrég a Haáz Rezső
múzeumban is bemutatott egy jelentős anyagot. Elekes Károly, a jel és
jelentés köztes terében, tradíció és invenció kettős
meghatározottságában, klasszikus bölcseleti, teológiai,
természettudományos és nemritkán misztikus elméletek és azok vizuális
leképezésének szubjektív egymáshoz rendelései mentén próbálja egyszerre
érdekfeszítővé és
igényesen precízzé, intellektuálisan pedig
megnyugtatóan teljessé tárgyiasítani életérzéseit. Ezúttal egy a
pop-artra visszautaló vizuális jelsorral, a magyar „királyi” tv-k
logóival tette emlékezetesen különössé, tuningolta elekeskarcsis
triptikonná alkotását.
A transzavangárd művészet marosvásárhelyi
képviselőjeként ismert festőművész, performer, sajátos önreflekciókat
megvalósító installációkat létrehívó, szintén MAMÛ-s Bob József, azaz
Bumbi, ugyancsak a „high and low” művészet, azaz a professzionális és a
hétköznapi vizuális kifejezőerőt ütközteti festményein. Laikus
házaspárral festeti meg az általa előre kiválasztott figuratív, az
egyrészt tradícióval teli, másrészt hétköznapiságában személyes helyben
talált identitás- motívumokat. Ezeket a vendégelemeket, a kompozícióban
elfoglalt szerepét és tartalmi összefüggéseit uralva, így képi
rendeltetésüket is meghatározva, többek között arra használja, hogy a
festőművészi elvontságra hajló kifinomult formanyelvnek, de éppen ezért a
közönségben érthetetlenséget - ellensúlyozandó, megragadja a
figuratívitást, a valóság reprezentációját kereső nézők figyelmét. Így
válik a nagyvonalú absztrakt festmény és egy mellesleg identitáskereső,
de legfőképpen egy művészetszociológiai helyzetet rögzítő szociális
tartalmú akcióművészeti esemény dokumentumává.
A csíkszeredai Ferencz
S. Apor két alkotása közül az egyik ahhoz a sorozathoz tartozik, amely
régi fényképekből kiemelt, legtöbbször szó szerint kivágott képi
szegmenseket a pop-artra is visszautalóan fanyar boldogság és béke
kivonataként jelenít meg, egy itt talált tárgyi idézettel. Így
kapcsolva össze a másik, a síktól teljesen elszakadt tárgy-együtteséhez,
installációjához, amely a pályája startjánál már használt technikákat, a
kerámiát – ezúttal a kereskedelemben forgalmazott cserépsípokat és a
készen talált tárgyak művészi hasznosítását – most egy őzkoponya - hozta
vissza a művészetébe, és ami talán fontosabb, ezzel együtt egy újfajta,
kritikusabban tematizáló, kombattánsabb magatartást is.
A háromszéki
Zalánból érkezett Madaras Péter a szobrászat egy olyan rá valló
válfaját műveli, aki miközben formailag minimalista, érzelmi töltetében,
a gyermeki, a szerelmi ártatlanságra, azaz az érzelmileg egyensúlyban
levő lélek romolhatatlanságára utal, ezúttal a tenyérbe fogható gömb és
szív hibridéből kialakított formákkal.
A Madaraséval rokon
szellemiségű Berze Imre szobra, aki a bölcső funkcionális lényegének, a
még élő emlékű népi forma és jel kettőségének világát kombinálta, azzal
az immár sajátosan berzeinek is mondható formavilággal, amelynek lényege
egy, az emberi lélek befogadó voltára utaló (de pl. templomokkal,
hangszerekkel is összefüggésbe hozható) tereknek a kialakítása a
simogatásra ingerlően érzéki formák belsejében. A kivételes anyagba, egy
a föld mélyéből előkerült sok évezredes fába faragott plasztika,
érthetően, a forma rusztikus ihletettségéhez illően, vaskosabban
kezelt, nem véletlenül azokhoz a szobraihoz hasonlóan, amelyeket
pusztuló falusi emlékek faanyagából készíti.
A Nyárádremetén élő
Máthé Edit „Békétől békéig” című képe, egy hosszabb ideje festett
bölcseleti mélységeket is érintő képciklus legutóbbi darabjaként, a
lélek tisztaságának keresésében és a problémamegoldások jegyében fogant.
Festői eszközökben elemi tehetséggel áldottan, könnyednek látszó
darabja egy eredendően drámai háttér feloldása, különös tekintettel a
komor igazságnak olyan módon való festői előadására, hogy annak
eredményeképpen mind az igazság káposztája, mind a kép befogadóinak
mindent lerágó kecskéhez hasonló fogyasztói derűje megmaradjon.
A
csíkszeredai Nagy Melinda festői gondolatai az élettani folyamatokra,
különösen a genetikaiakra rímelő előhívott véletlenek adta kérdések
vizuális modellezhetősége körül forognak. Megzabolázhatóak- e, az akart
élet mesterséges szüleményei, az isteni akarattól elrugaszkodni próbáló
emberi teremtmények végzetességbe hajló sorsa. Értelmes életre,
szeretetre bírhatók-e az élet mostoha laboratóriumaiból előhívott
mutánsai a sorsnak? Képei ezekre vagy ehhez hasonló ilyen konkrétan meg
nem fogalmazott kérdésekre próbálnak igenlő, biztató választ adni.
A
székelyudvarhelyi Török Ferenc képeinek világától sem állnak messze ezek
a teremtés természetére rákérdező meditációba hajló kérdések. Csak ő
sokkal impulzívabb, akit maga a művészi cselekvés, a világot alakító
erők milyensége érdekli, azaz a képen kiélhető aktív energia
felszabadító voltának demonstratív felmutatása és megnevezése. Az
alkotás akciója során szinte spontán módon keletkező művészi
minőségeknek a pillanatnyi érzelmi állapot és egyéni temperamentum
együtthatásából létrehozható élményszerűség intenzitása foglakoztatja.
Vécsi Nagy Zoltán
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |