Szablyák
– időszakos történelmi kiállítás –
A szablya egyélű, ívelt pengéjű kardfajta, amelynek markolata az él felé hajlik. Gyakori a fokéles szablya is, amelynél a penge alsó harmada – foka – kétélű. Éles, mély vágásra és szúrásra kitűnően alkalmas fegyver. Tulajdonságainál fogva a könnyűlovas harcmodor ideális kiegészítőjévé vált. A szablya a magyar hadtörténelem egyik legfontosabb és legősibb fegyvere volt.A Magyar Állam megszervezését, valamint a feudális társadalmi-gazdasági berendezkedést követően a magyar hadászat is átalakult. A hűbéri, lovagi hadviselés kibontakozásával a könnyűlovas harcmodor és a szablya használata háttérbe szorult, bár nem tűnt el teljesen. A 15. századtól erősödő török támadások következtében a magyar harcászat újra szembesült a szablya előnyeivel, amely rövid időn belül újra a magyar katona alapfegyverévé vált. Ezt követően a nyugat-európai és magyarországi kardfajták fejlődése eltérő útra lépett. A törökellenes harcokban kialakuló huszárság a 18. századra kontinentális hírnévre tett szert. A magyar mintára megszervezett, különböző európai huszárezredek kétszáz évig a kontinens hadseregeinek alapvető harci alakulatai voltak. A szablya ekkor élte utolsó virágkorát a harcmezőkön. A 18. század a hadseregek szabványosításának korszaka is volt, amely során nemcsak az egyenruhát „uniformizálták”, hanem a fegyverzetet is központilag szabályozták. A szablyára vonatkozó első központi szabályozások 1722-ben jelentek meg. Ezt követően 1904-ig számtalan szabványtípusú (modell – jelzése: „M”) szablya került használatba, nemcsak a lovasságnál, hanem a gyalogságnál és a kisegítő alakulatoknál is.
Kiállításunkban, bár a magyar huszárszablya hangsúlyozottan képviselteti magát, igyekeztünk kitekintőt nyújtani az osztrák, francia, orosz és japán kézifegyverek irányába is. Mindezek mellett díszszablyák bemutatásával szeretnénk érzékeltetni, hogy a szablya a magyar kultúrában valóságos fegyverkultusszal bírt.