SZÉKELY FESTÉKESEK

SZÉKELY FESTÉKESEK
a Haáz Rezső Múzeum Képtárában

Tisztelt közönség! Mindenkit üdvözlök itt a Haáz Rezső Múzeum Képtárában Páll Etelka Székely festékesek című kiállításán.

Amikor először láttam az itt kiállított anyagot az volt az érzésem, hogy egy időutazáson veszek részt. Ezt az érzést a gyapjúból font színes felületek puhasága, az elemi erővel ható egyszerű motívumok váltakozása, a harmonikus színkombinációk lüktetése, a szövőmesterség archaikus kellékeinek látványa váltotta ki belőlem.

Székely festékesek. Ízlelgetem a szavakat, a fogalmat. A néprajztudomány számos esetben szőnyegnek nevezi ezeket a tárgyakat, ám valójában egykor nem szőnyegként használták. Az évszázadok során betöltött funkciója alapján talán a pokróc, vagy a takaró elnevezések illenének a legjobban e tárgyakra. Viszont a közönséges pokróctól, takarótól, amit lópokrócként illetve az ágyban alváskor takaróként is használtak, díszesebb volta és mívesebb technikája különböztette meg. Lakonikusan és nagyon tág értelemben azt mondhatjuk, hogy a székely festékes gyapjúból szőtt színes textília. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjunk e tárgyról néhány gondolat erejéig meg kell vizsgálni a történetét, az elterjedését, az általa megjelenített mintakincset, előállításának technikáját, valamint azt, hogy milyen szerepet töltött be a háztartásokban.
Egy-egy háztartáson belül a székely festékest a korabeli leírások alapján rúdilepedőként, asztal- és ágyterítőként, esetleg falvédőként használták. Nagy valószínűséggel ünnepi alkalmakkor is fontos szerepet játszottak, olyan formán, hogy bizonyos bútorok ünnepi takarói lehettek (keresztelő, bérmálás, lakodalom, stb.). Értéküket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy gyakran templombelsők díszítéséül is szolgáltak. Vékony, laza szövése nem tette lehetővé a padlón – szőnyegként – való huzamosabb használatát. Szakemberek szerint, ha padlóra leterítve használják 10–20 év alatt tönkre ment volna, ám megkímélve 150–200 évig is eltartott. Az, hogy ennyire óvták, védték azt is jelzi, hogy egy-egy székely festékes nagy értéket képviselt. Ezen gyapjútárgyak száma, nagysága, minősége az illető háztartás vagyoni állapotát is jelezte.
Évszázadokkal ezelőtt egész Székelyföldön elterjedt tárgya volt a korabeli tehetősebb háztartásoknak, de nagy valószínűséggel Erdély számos más részén is használatban volt. Szabó T. Attila a XVII–XIX. századi levéltári források alapján e gyapjúból szőtt alkotásnak a következő megnevezéseit sorolja fel: székely szőnyeg, festékes, székely festékes, paraszt festékes, tarkás festékes, székely kilim (kelim), kilim szőnyeg, székely kecse, kecséske, burjános, rakottas, aggatásos. Az utolsó három megnevezés a csíki és a gyergyói medencében volt használatos. Legkorábbi írásos emlékek 1627-ből és 1628-ból valók Kolozsvárról, illetve Bodolláról. A csíki székely festékest – Farkas Irén csíkszeredai kutató szerint a 17. század második felében említik először a levéltári források.
Eredetét pontosan nem ismerjük, viszont díszítő mintakincse, – amit nagymértékben az alkalmazott szövéstechnika határoz meg – nagyon távoli múltra utal. Összehasonlító módszerekkel vizsgálva a régi nomád, állattenyésztő népek által használt szőnyegekkel is rokonítható. Továbbá vannak olyan vélemények is miszerint a székely festékes mintakincsének, színvilágának alakulására a török imaszőnyegek is hatással voltak. A mintakincsek összehasonlító vizsgálata során nemcsak a máramarosi román, bolgár, rutén, szerb textíliáknál találtak hasonlóságot, hanem a szumátrai gyapjú szőtteseken, a nyugat-afrikai szövött párnákon, vagy a norvég szőtteseken is. Ez utóbbi esetekben leginkább az ék alakú mintákat, vagy a vízfolyásos és farkasfogas díszítéseket említik. E hasonlóságok okát Szentimrei Judit abban látta, hogy ezeket a textíliákat régi típusú szövőszéken, nyüstben és bordában szőtték, melynek során a mintakincsnek alkalmazkodnia kellett a szövőszék adta lehetőségekhez. A székely festékes mintakincsét vizsgálva leggyakrabban a szalagdíszes, csíkos, halas, csillagos, koszorús, vízfolyásos, duplakeresztes motívumokkal találkozunk, vagy ezeknek az egymással való kombinációival. Ezen motívumok alapját olyan egyszerű elemek alkotják mint a „csík” és a „kocka”, ami valójában négyzet. Ezeknek a felhasználásával gyakorlatilag kialakítható bármely említett motívum.
Az itt látható székely festékesek színskáláját három csoportba tömöríti Páll Etelka. Ezek a barnás, a zöldes és a sárgás árnyalatok csoportjai. A gyapjú festése növényi eredetű festékkel történik, ami az alkotótól nagyfokú botanikai ismereteket feltételez. Ezen túl ismerni kell az adott növények életritmusát évszaktól és időjárástól függően, hogy a begyűjtés a lehető leg optimálisabb időszakban történjen. Tapasztalata szerint a frissen szedett festőnövény tömege a festendő gyapjú tömegével kell megegyezzen. Páll Etelka az említett színek, színárnyalatok előállításához többek között a következő növényeket használja:
– barnás árnyalatok: a zöld dióburok, a diófa, nyírfa, egerfa, és tölgyfa kérge;
– zöldes árnyalatok: diófalevél, csalán, vérhulló fecskefű, nyírfalevél, erdei aranyvessző;
– sárgás árnyalatok: körömvirág, büdöske, dáliaszirom, nyírfalevél;
A székely festékes elkészítése, szövése az egyszerű vászon szövéséhez hasonló. Az osztovátára vízszintesen kifeszített felvetőn átvezetik a színes gyapjúfonalat (beverőt), majd bordával beverik azt. Egykor a felvető házilag sodort kenderfonal volt, amit aztán a bolti spárga, vagy a géppel sodort úgynevezett halászfonal váltott fel. A székely festékes mérete általában 160x200 cm. Az egyszerű házi szövőszéken 80-90 centiméternél szélesebb textíliát nem lehet megszőni. Ezért a székely festékes két részből (szélből) készül, amelyeknek aztán egy-egy hosszanti oldalát – vigyázva a minták folytonosságára – összevarrják.
A XX. század elején, az első világháborút követő években a székely festékes szövése, használata visszaszorult. Azonban hála néhány lelkes csíki értelmiségi asszony támogatásának, – akik felismerték az e textíliákban rejlő szépséget és értéket –, újra szőni kezdték.
Viski Károly néprajzkutató 1928-ban tette közzé Székely szőnyegek című tanulmányát 16 színes táblával. E színes táblákon látható textíliákat, csaknem 80 év elmúltával Páll Etelka szőtte meg újra Portik Erzsébet és Benedek Katalin segítségével. Amint azt e kiállítás is bizonyítja, mesteri tudásuknak köszönhető, hogy munkájukkal a múlt egy-egy darabját emelték át a mába.
A ma már Transylvania Authentica díjas Páll Etelka 2000 körül kezdett behatóbban foglalkozni a székely festékes szövésével, előállításával, valamint az ahhoz szorosan kapcsolódó festőnövények megismerésével. Szerencsés és nagyszerű példa a művésznő által kezdeményezett és létrehozott Portéka Egyesület valamint a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum közös szervezésében működtetett Textilház. Itt, többek között, a székely festékes iránt is érdeklődő fiatalok, felnőttek egyaránt megtanulhatják e nemes mesterség alapfogásait, fortélyait. Ezáltal mintegy biztosítva azt, hogy a székely festékes a jövő számára is fennmaradjon, és értéket jelentsen.
A kiállított székely festékesek önmagukban is mint tárgyak, szépek, szemet gyönyörködtetőek. Viszont egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy ezeknek a textíliáknak az elkészítéséhez olyan ismereteket, technikákat kellet felkutatni, elsajátítani, amelyek már-már a feledés homályába vesztek. Valójában e székely festékesek előállítása bizonyos fokig a múlt megidézéséről is szólnak egy kicsit. Ha ennek tudatában tekintünk e tárgyakra akkor valóságos gyapjúköltemények tárulnak szemeink elé. Olyan költemények ezek, amelyek sorait évszázadok óta székely asszonyok osztovátájuk fölé görnyedve írtak és reméljük írni fognak.

Veres Péter
2012.01.19.