Székely József ÖNARCKÉP című szobra előtt

Székely József ÖNARCKÉP című szobra előtt

 Ha egy ember addig él, amíg emlékeznek rá, akkor egy szobrász addig él, míg szobrai „élnek”, léteznek. Ez érvényes a 2006. május 22-én, Székelyudvarhelyen elhunyt Székely József szobrászművészre is. Annak ellenére, hogy Erdőszentgyörgyön született, élete javát – 51 évet – Székelyudvarhelyen élte le, és vált igazi udvarhelyivé, a közösség ismert, elismert és megbecsült tagjává.

Egy, az 1940-es évek végén szervezett tehetségkutató programnak köszönhetően, 1950-ben Székely József felvételt nyert a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászat szakára, ahol kedvenc tanárai, akik nagy hatással voltak későbbi munkásságára, Vetró Artúr és Kádár Tibor voltak. 1955-ben, a főiskola elvégzése után, Székelyudvarhelyre nevezték ki. Ezekben az években a város képzőművészeti életét akkor meghatározó Haáz Rezső, Rösler Károly, Tomcsa Sándor és Verestóy Árpád mellé olyan fiatal képzőművészek sorakoztak fel, mint Kraft László, Maszelka János, Nagy György, Sepsi Lajos, Székely József és Orbán Áron. Rajoni, tartományi és országos kiállításokon szerepeltek műveikkel, alkotókört szerveztek, és olyan intenzitással vettek részt a város életében, hogy már-már egy székelyudvarhelyi művésztelep „körvonalai” kezdtek kirajzolódni. Azonban sajnálatos módon hiányzott az a kohéziós erő, amely egy ilyen szerveződést, tömörülést életben tart és segíti azt a kiteljesedésben.

Székely József Székelyudvarhelyen telepedett le, itt alapított családot. 1960-tól 1990-ig, nyugdíjazásáig a Benedek Elek Tanítóképző tanára volt. Fából, terrakottábból, márványból, műkőből, fémből készült kisplasztikái, plakettjei, szobrai és térplasztikái belföldi és külföldi köz- és magángyűjteményekben lelhetők fel. Munkássága a realizmus jegyében fogant, amelynek letisztult, erőteljes formavilágával főleg portréin találkozhatunk. Ugyanakkor az 1960-as évek második felétől – leginkább dinamikus kompozícióiban – már kitapinthatók azok a törekvések, amelyek egy, a modernizmus felé közelítő formanyelv alkalmazását tűzték ki célul.

Munkásságának fontosabb alkotásai a következő, köztereken felállított, illetve elhelyezett művek: Bokályfestő lány (műkő, Székelyudvarhely, Központ, 1957), Napozó nő (műkő, Székelyudvarhely, Sétatér, 1971), Kibontakozás (fém térplasztika [megsemmisült], Székelyudvarhely, az egykori Olimpia mozi előtt állt, 1978), Parasztlány (kő, Gyergyószárhegy, 1979), Merengő (fa, Kétegyháza [Magyarország], 1994), Tomcsa Sándor (bronz mellszobor, Székelydvarhely, Sétatér főbejárata, 1997), Kibédi Mátyus István (bronz portrédombormű, Kibéd, 2002), Móricz Zsigmond (bronz portrédombormű, Zagyvarékás [Magyarország], 2002), Baróti Szabó Dávid (bronz mellszobor, Székelyudvarhely, Szent Miklós-hegy, 2005), gróf Rhédey Claudia (bronz mellszobor, Erdőszentgyörgy, Rhédey-kastély udvara, 2012). Ezen köztéri alkotások mellett gyakorlatilag számtalan kisplasztika, plakett, faragvány egészíti ki és teszi teljessé az életművet.

Jelen írás annak kapcsán született, hogy 2014 decemberében a Haáz Rezső Múzeum és Képtár gyűjteménye egy Székely József művel gyarapodott. A művész által alkotott és az intézmény tulajdonában levő Tomcsa Sándor portréja (patinázott gipsz) és a Tavasz (fehér márványba faragott lányfej) című szobrok sorát most már a szobrász Önarckép című alkotása teszi gazdagabbá. A 18x52x20 cm méretű, barna patinaréteggel bevont égetett agyagszobor hátsó részén az „Sz J” monogram és a „70”-es szám olvasható. Ez utóbbi jelzi, hogy a szobor 1970-ben készült.

Ha szemben állunk a portréval, akkor nem egy magasztos, felsőbbrendű művészi öntudatot sugárzó, önmagát mindenben ideálisnak bemutató szobrász néz vissza ránk. A jobb kézre támaszkodó gondolkodó fej komolyságát, komorságát a nyújtott formákból fakadó bohókás, groteszkhez közelítő hangulat oldja és tölti fel egy kis visszafogott öniróniával. E portré egyértelműen igazolja és hitelesíti Székely József művészi és emberi hitvallását, amit ars poétikájában egykor így fogalmazott meg: „A képzőművészet sajátos nyelvén, szobraimmal szeretném kifejezni a belülről sugárzó emberi szépséget, harmóniát, az olyan ember érzés- és érzelemvilágát, aki az élet minden körülményei között megmarad EMBERNEK.”

 Veres Péter