TUNNING VIII.
TUNNING VIII.
Elekes Károly kiállítása
(részletek a megnyitószövegből)
Az egyszerre siménfalvi és budapesti illetőségű Elekes Károly a
közvetlen előttem járó nemzedék egyik legfontosabb magyar művésze, a
hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi avantgárd kulcsfigurája, Munkácsy-díjas
képzőművész. Elekes Károly számos képzőművészeti műfajban vállalt
úttörő szerepet és alkotott kiváló műveket, többek között olyanokban
mint a konceptuális művészet, a land art, azaz a tájjal, mint közeggel
foglalkozó művészet, vagy az ezzel sok ponton közös ökológiai szemléletű
természetművészet, a mail-art, avagy a küldeményművészet, installációs
művészet, vagyis a térberendezések művészete, az akcióművészet, a mai
public art vagy a flash mobil akciók elődje a happening, de a klasszikus
műszészeti ágakban is, úgymint az egyedi és sokszorosított grafika, a
fotográfia, a festészet valamint a szobrászat.
Elekes Károly
hivatalosan Székelykeresztúron, ténylegesen Siménfalván született
1951-ben, az őt ma is hazaváró szülői házban, ahol felcseperedett.
A
Marosvásárhelyi Művészeti Középiskola tanárai, nevesen Bordi Géza és
Hunyadi László fedezték fel tehetségét, és hívták el hetedikes
kisdiákként az akkor páratlan jó hírű művészeti iskolába, ahol le is
érettségizett.
1971 és1975 között, a kolozsvári Ion Andreescu
Képzőművészeti Főiskola grafika szakán, kitűnő tanárok, Ioachim Nica és
Feszt László irányítása mellett képezte magát. 1975 és 1977 között
Bukarestben dolgozott egy akkori, hazai körülmények között
csúcsminőséget megcélzó vizuális reklámmal foglalkozó vállalatnál. A
fővárosban alkalma volt megismerkedni az akkori hazai kortárs
képzőművészeti élet több prominens képviselőjével. Akkor lett a tagja a
legfrissebb európai művészeti törekvések meghonosítását szorgalmazó
"35-ös Műhely"-nek. Ennek a fiatal képzőművészeket tömörítő társaságnak
több fontos, utólag is jelentősnek bizonyult kiállításán vett részt. A
művész 1977-ben Marosvásárhelyre költözött, ahol oroszlánrészt vállalt a
helyi "35-ös Műhely" megszervezésében. Nagyrészt az ő érdemének
tudható be, hogy a hetvenes évek végén Marosvásárhelyen a változtatást
követelő transzavantgardizmus hívei, az általa vezetett "35-ös Műhely"
keretein belül működő Apolló Ifjúsági Alkotókör legkiválóbbjai, a
későbbi MArosvásárhelyi MÛhely tagjai, a szocreálon nevelkedett előző
nemzedék művészeti gyakorlatának tagadásaként, az európai művészetek
jelenidejűségéhez való radikális felzárkózás igényével léptek fel.
Elekes Károly, aki ekkorra már fontos szakmai ismeretekkel és
kapcsolatokkal rendelkezett, élére állt a MAMÛ-ként megismert
csoportosulásnak, annak nemcsak szervezőjeként, de programadó művészeti
vezetőjeként is, mai szóval kurátoraként.
Ebben az időszakban Elekes
jellegzetes műfaja a tájkoncept volt, amely mintegy köztes műfajt
képvisel a land art és a koncept között. Ilyen tájkoncepteket hozott
létre többek között a Marosvásárhely határában levő különös formájú,
Vizeshalmok elnevezésű, számos általa szervezett szabadtéri művészeti
akciók helyszínén.
Az egyre abszolisztikusabbá váló román
diktatúra, kínai kultúrforradalmi mintára mindenféle, nemcsak a
nacionalista diktatúra dicsőítését megtagadó, de minden a hatalomtól
független szellemi elképzelésnek gátat emelt. Bekövetkezett a MAMÛ
működésének végleges ellehetetlenedése. Elekes Károly, mint a csoport
vezéregyénisége a Műhely önfelszámolásának több szimbolikus, egyéni és
csoportos szertartás formájában adott művészeti formát. A MAMÛ
dokumentumoknak az 1983. szeptember 21-ei elégetése is ilyen rituálé
volt, előzményeként annak a nagyszabású, a nyolcvanas évek folyamán
történt exodusnak, amelynek során csaknem három nemzedék művészei
emigráltak Magyarországra vagy más országokba.
Elekes Károly
1984-ben vándorolt ki. Áttelepedése utáni műalkotásaiban felerősödődtek
azok a plasztikai meghatározottságok, melyek összefüggésbe hozhatók az
elhagyott otthon kultúrájával. Erdélyben lebonyolított tájművészeti
akcióinak tapasztalatait az ún. "lírai építkezéseiben" (természetes és
természeti anyagokat használó terem-installációiban), majd
neokonceptuális jellegű, redukált anyagszemléletű, "helyspecifikus"
térmunkáiban kamatoztatta.
Magán mitológiájában időről időre
hangsúlyt kapott a magyarságon belül is saját külön megfogalmazást
követelő székelység tudat, mint identitásforma a maga sajátos
etnográfiai és kulturális vonatkozásain keresztül.
Elekes Károly
lényegében a MAMÛ-nek, ennek a mára már egyértelműen művészettörténeti
jelentőségűnek bizonyult csoport történetének máig meghatározó
személyisége maradt, annak a rangidős és tekintélyes csoportmagnak az
egyikeként, amely minden változáson keresztül meghatározó szerepet
töltött be a MAMÛ életében.
A művészettörténészek egyöntetű véleménye
szerint 1992-ben a Szentendrei Képtárban bemutatott, Könnyező II. című
térberendezése fordulatot hozott művészetébe, amely ekkor vált a
korábbinál elvontabbá, komorabbá és egyben összetettebbé,
titokzatosabbá.
Legújabban, ahogyan azt e kiállításon látható
installációs művei is demonstrálják, Elekes Károly egyre többször emel
kommerciális tárgyakat, ipari termékeket és a giccs világához tartozó
"ready-made"-eket műveinek finoman ironikus, az elidegenítés eszközeit
sem megvető, racionálisan költői univerzumába.
Igaz, ma már nem a
művészet előőrséhez, azaz a művészeti avantgárdhoz tartozónak, hanem
sajátos elekesi trouvaille-jal útóvédnek mondva magát, ez utóbbival egy
újabb művészeti magatartást hirdetett meg, önkéntelenül is tovább építve
magánmitológiáját, ráadásul hozzárendelt egy olyan általa kitalált
alkotói módszert a TUNNING-ot, amely lényegében az újrahasznosított,
esztétikai értéket csak nyomokban hordozó vásári képekből, fogyasztói
szempontokat kiszolgáló design termékekből a Barbie babákból, giccses
tájkép csodákból művészetté tunningolt kortárs műtárgy.
A kiállítás
bejáratánál kifüggesztett utóvédi kiáltvány, vagy talán inkább ars
poétika szerint a TUNNING „lényegét tekintve konceptuális problémát, a
talált kép át- és újra értelmezésének lehetőségét, a szakmailag és
esztétikailag gyenge minőségű, triviálisnak tekinthető, vagy tönkrement,
de nem teljes mértékben jellegtelen „mű-alanyok” felkutatását,
elemzését, vizsgálatát, restaurálását, majd az általuk ajánlott, bennük
felfedezett lehetőségek révén, reciklálásukat, feljavításukat,
aktualizálásukat, újraélesztésüket, jellé formálásukat tűzi ki célul.”
Vécsi Nagy Zoltán