TUNNING VIII.

TUNNING VIII.
Elekes Károly kiállítása
(részletek a megnyitószövegből)

Az egyszerre siménfalvi és budapesti illetőségű Elekes Károly a közvetlen előttem járó nemzedék egyik legfontosabb magyar művésze, a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi avantgárd kulcsfigurája, Munkácsy-díjas képzőművész. Elekes Károly számos képzőművészeti műfajban vállalt úttörő szerepet és alkotott kiváló műveket, többek között olyanokban mint a konceptuális művészet, a land art, azaz a tájjal, mint közeggel foglalkozó művészet, vagy az ezzel sok ponton közös ökológiai szemléletű természetművészet, a mail-art, avagy a küldeményművészet, installációs művészet, vagyis a térberendezések művészete, az akcióművészet, a mai public art vagy a flash mobil akciók elődje a happening, de a klasszikus műszészeti ágakban is, úgymint az egyedi és sokszorosított grafika, a fotográfia, a festészet valamint a szobrászat. 
Elekes Károly hivatalosan Székelykeresztúron, ténylegesen Siménfalván született 1951-ben, az őt ma is hazaváró szülői házban, ahol felcseperedett.
A Marosvásárhelyi Művészeti Középiskola tanárai, nevesen Bordi Géza és Hunyadi László fedezték fel tehetségét, és hívták el hetedikes kisdiákként az akkor páratlan jó hírű művészeti iskolába, ahol le is érettségizett.
1971 és1975 között, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán, kitűnő tanárok, Ioachim Nica és Feszt László irányítása mellett képezte magát. 1975 és 1977 között Bukarestben dolgozott egy akkori, hazai körülmények között csúcsminőséget megcélzó vizuális reklámmal foglalkozó vállalatnál. A fővárosban alkalma volt megismerkedni az akkori hazai kortárs képzőművészeti élet több prominens képviselőjével. Akkor lett a tagja a legfrissebb európai művészeti törekvések meghonosítását szorgalmazó "35-ös Műhely"-nek. Ennek a fiatal képzőművészeket tömörítő társaságnak több fontos, utólag is jelentősnek bizonyult kiállításán vett részt. A művész 1977-ben Marosvásárhelyre költözött, ahol oroszlánrészt vállalt a helyi "35-ös Műhely" megszervezésében.  Nagyrészt az ő érdemének tudható be, hogy a hetvenes évek végén Marosvásárhelyen a változtatást követelő transzavantgardizmus hívei, az általa vezetett "35-ös Műhely" keretein belül működő Apolló Ifjúsági Alkotókör legkiválóbbjai, a későbbi MArosvásárhelyi MÛhely tagjai, a szocreálon nevelkedett előző nemzedék művészeti gyakorlatának tagadásaként, az európai művészetek jelenidejűségéhez való radikális felzárkózás igényével léptek fel. Elekes Károly, aki ekkorra már fontos szakmai ismeretekkel és kapcsolatokkal rendelkezett, élére állt a MAMÛ-ként megismert csoportosulásnak, annak nemcsak szervezőjeként, de programadó művészeti vezetőjeként is, mai szóval kurátoraként.
Ebben az időszakban Elekes jellegzetes műfaja a tájkoncept volt, amely mintegy  köztes műfajt képvisel a land art és a koncept között. Ilyen tájkoncepteket hozott létre többek között a Marosvásárhely határában levő különös formájú, Vizeshalmok elnevezésű, számos általa szervezett szabadtéri művészeti akciók helyszínén.

Az egyre abszolisztikusabbá váló román diktatúra, kínai kultúrforradalmi mintára mindenféle, nemcsak a nacionalista diktatúra dicsőítését megtagadó, de minden a hatalomtól független szellemi elképzelésnek gátat emelt. Bekövetkezett a MAMÛ működésének végleges ellehetetlenedése. Elekes Károly, mint a csoport vezéregyénisége a Műhely önfelszámolásának több szimbolikus, egyéni és csoportos szertartás formájában adott művészeti formát. A MAMÛ dokumentumoknak az 1983. szeptember 21-ei elégetése is ilyen rituálé volt, előzményeként annak a nagyszabású, a nyolcvanas évek folyamán történt exodusnak, amelynek során csaknem három nemzedék művészei emigráltak Magyarországra vagy más országokba.
Elekes Károly 1984-ben vándorolt ki. Áttelepedése utáni műalkotásaiban felerősödődtek azok a plasztikai meghatározottságok, melyek összefüggésbe hozhatók az elhagyott otthon kultúrájával. Erdélyben lebonyolított tájművészeti akcióinak tapasztalatait az ún. "lírai építkezéseiben" (természetes és természeti anyagokat használó terem-installációiban), majd neokonceptuális jellegű, redukált anyagszemléletű, "helyspecifikus" térmunkáiban kamatoztatta.
Magán mitológiájában időről időre hangsúlyt kapott a magyarságon belül is saját külön megfogalmazást követelő székelység tudat, mint identitásforma a maga sajátos etnográfiai és kulturális vonatkozásain keresztül.
Elekes Károly lényegében a MAMÛ-nek, ennek a mára már egyértelműen művészettörténeti jelentőségűnek bizonyult csoport történetének máig meghatározó személyisége maradt, annak a rangidős és tekintélyes csoportmagnak az egyikeként, amely minden változáson keresztül meghatározó szerepet töltött be a MAMÛ életében.
A művészettörténészek egyöntetű véleménye szerint 1992-ben a Szentendrei Képtárban bemutatott, Könnyező II. című térberendezése fordulatot hozott művészetébe, amely ekkor vált a korábbinál elvontabbá, komorabbá és egyben összetettebbé, titokzatosabbá.
Legújabban, ahogyan azt e kiállításon látható installációs művei is demonstrálják, Elekes Károly egyre többször emel kommerciális tárgyakat, ipari termékeket és a giccs világához tartozó "ready-made"-eket műveinek finoman ironikus, az elidegenítés eszközeit sem megvető, racionálisan költői univerzumába.

Igaz, ma már nem a művészet előőrséhez, azaz a művészeti avantgárdhoz tartozónak, hanem sajátos elekesi trouvaille-jal útóvédnek mondva magát, ez utóbbival egy újabb művészeti magatartást hirdetett meg, önkéntelenül is tovább építve magánmitológiáját, ráadásul hozzárendelt egy olyan általa kitalált alkotói módszert a TUNNING-ot, amely lényegében az újrahasznosított, esztétikai értéket csak nyomokban hordozó vásári képekből,  fogyasztói szempontokat kiszolgáló design termékekből a Barbie babákból, giccses tájkép csodákból művészetté tunningolt kortárs műtárgy.
A kiállítás bejáratánál kifüggesztett utóvédi kiáltvány, vagy talán inkább ars poétika szerint a TUNNING „lényegét tekintve konceptuális problémát, a talált kép át- és újra értelmezésének lehetőségét, a szakmailag és esztétikailag gyenge minőségű, triviálisnak tekinthető, vagy tönkrement, de nem teljes mértékben jellegtelen „mű-alanyok” felkutatását, elemzését, vizsgálatát, restaurálását, majd az általuk ajánlott, bennük felfedezett lehetőségek révén, reciklálásukat, feljavításukat, aktualizálásukat, újraélesztésüket, jellé formálásukat tűzi ki célul.”

Vécsi Nagy Zoltán