A Benczédi Sándor név a XX. század második felében és talán még ma is az erdélyi magyarság körében egyet jelentett a kisplasztikával, a szobrászattal, a humorral. Tehetségének, munkabírásának és kitartásának hála életművét több ezer kisplasztika és néhány nagyobb, monumentálisnak is mondható köztéri munka teszi ki. Dolgozott fában, műkőben és még patakmeder-kövekbe is véset néhány szobrot, ám a kerámiából készült kisplasztikák azok, amelyek ismerté és elismertté tették úgy a szakma, mint a nagyközönség számára a művészt. Talán e nagyszámú munkát kitevő életműnek tudható be, hogy az erdélyi magyar otthonokban gyakoriak a Benczédi szobrocskák, kisplasztikák és sok esetben, mint a lakásbelsők értékes elemeként szerepelnek.
Az 1998 január 3-án Kolozsváron elhunyt szobrász emléke, ismertsége a köztudatban egy kicsit mintha megkopott volna. Ritkán, esetleg képzőművészeti aukciókon tűnik fel a neve, amikor kalapács alá kerül egy-egy munkája. A halála óta eltelt években a szakirodalom is kevés alkalommal említi, szinte csak „lábjegyzet szinten” találkozunk nevével, vagy egy-egy utalás kapcsán kerül fókuszba valamelyik munkája. Ezért tartom szükségesnek azt, hogy néhány mondat erejéig vázoljam azt a művészi pályát, amelyet Benczédi Sándor a szobrász, a csaknem 86 évre szabott életútján bejárt. Mindezt azért is tartom fontosnak, hogy a fiatal művészetkedvelő, illetve művészetek iránt érdeklődő közönség is, be tudja határolni térben is és időben is az erdélyi magyar szobrászat egyik fontos alakját.
 Benczédi Sándor 1912-ben, a nyikómenti Tarcsafalván született. A székelykeresztúri tanítóképző elvégzése után, 1936-ban, egy a Dnyeszter melletti faluba nevezik ki tanítónak. 1938 és 1942 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke, ahol tanára és mestere Kisfaludi Strobl Zsigmond volt. Saját bevallása szerint megunta a zajos Budapestet és egy csendesebb helyre kívánkozott. „Így kerültem aztán a korondi hegybe” – emlékezett vissza egy Németh Júliának adott interjúban.  1945 és 1947 között, szülőfalujában, Tarcsafalván, majd Korondon volt tanító, 1949-től 1953-ig pedig a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán a mintázás tanára. Hogy hogyan ért véget tanári karrierje a főiskolán arra így emlékezett vissza: „Magatartásomat nem találták megfelelőnek. Például, mentem a piacra, megvettem a ludat, s a hónom alatt vittem haza. Meglátott egy kolléga, és felháborodott: Micsoda dolog az, hogy Benczédi, egyetemi tanár létére, egy lúddal megy haza a piacról! Ilyet nem lehet! Na, meg aztán gyűlésekre sem jártam. Nem szerettem. S akkor egyszer csak közölték velem, hogy ez nem megfelelő magatartás, és szépen kidobtak a főiskoláról. Ez 1953-ban volt. Akkortól szabadon futó és boldog ember vagyok.”
A Benczédi életműhöz tartozik a Csillagszemű juhász című három mesejátékot magába foglaló könyv is, amelyet korondi tanítóskodása idején írt-rajzolt és 1946-ban Kolozsváron a Móricz Zsigmond Kollégium kiadásában jelent meg. A könyv bevezetőjében Faragó József egy „új magyar játékstílus” kialakításának reményében bízott.
Jelen kiállítás címe UTUNK-SZÉLI SZOBROK. Főleg a fiatal korosztály, méltán gondolkodik el, és kérdez rá arra, hogy mit is jelent a cím, milyenek is lehetnek azok szobrok, amelyek útszélre készültek? Ennek az áthallásos és csavaros címnek a megértéséhez a következőt kell tudni: Kolozsváron, 1989-ig UTUNK címmel megjelent egy irodalommal, művészetekkel foglalkozó hetilap, melynek mai utód lapja a HELIKON című kéthetente megjelenő irodalmi folyóirat. 1971-ben pedig Benczédi Sándor rovatot nyit UTUNK-SZÉLI SZOBROK címen. Ez a rovat, valójában nem volt más, mint a lap utolsó oldalának jobb felső sarkában – az oldal szélén – egy Benczédi szoborról készült fénykép. Innen ered az Utunk-széli szobrok elnevezés. A szobrászra jellemző öniróniával aztán e rovat kapcsán nevezte magát „utunkszéli szobrásznak”. Azonban e vicces szójátékszerű rovatcím nem lett volna elég ahhoz, hogy egy művészi teljesítmény olyan elismerté és híressé váljon, mint amilyenné az Utunk-széli szobrok váltak. Ehhez egy olyan többlet kellett, mint tehetség, minden irányba nyitott életszemlélet és humor, illetve ezek ötvözete. És ez az ötvözet Benczédi Sándorban volt meg. Az Utunk-széli szobrok témája pedig kötött volt. Talán a legnehezebb szobrászfeladatok egyikének is nevezhetnénk. Azt tűzte ki célul, hogy minden héten bemutat egy személyt a romániai magyar értelmiség soraiból. Így kerültek aztán ki Benczédi mintázófája alól az irodalmi, képzőművészeti, zenei és színházi élet kiválóságainak arcmásai. E sorozatba aztán több mint 200, zömmel portré, született. Ezeket ma a csíkszeredai Mikó-várban, a Csíki Székely Múzeumban őrzik.
Benczédi szoborsorozata portrékarikatúrák sorozata. Egy-egy ismert személy, személyiség karikírozott képmása több mint amit a klasszikus portré műfajában alkalmazott művészi ábrázolás során megszoktunk. A szobrászat eszközeivel előállított portré, valójában egy olyan művészi ábrázolása valamely személynek, ahol a fej, és azon belül az arc és az arckifejezés dominál. Célja az, hogy külső, az adott személyre jellemző jegyek, formák segítségével próbálja megragadni és visszaadni a személyiség legfontosabb jellemzőit. A portrékarikatúra egy olyan ábrázolásmód, amely egy személy jellegzetes, megkülönböztető karaktereit komikus, vagy groteszk módon eltúlozva, eltorzítva jeleníti meg. Ám mindvégig vigyázva arra, hogy a létrehozott új mű vizuális hasonlósága könnyen, mindenki számára azonosítható legyen.
Benczédi Utunk-széli szobrok sorozatának minden darabja eleget tesz a portrékarikatúra szempontrendszerének. Azt is mondhatjuk a szobrászról, hogy szinte ösztönösen ráérzett modelljeinek jellegzetes vonásaira.  Szögletes fejforma, karvaly orr, túlzottan hegyes ajak, csücsöri száj, bozontos szemöldök, kerek arc, tokás nyak, széles homlok, stb., mind olyan karakterelemek, amelyek kínálják magukat a karikírozásra. És Benczédi Sándor kutató tekintete előtt nem maradhatott rejtve egyetlen arcrészlet sem. Ezt követően pedig ujjaival, mintázófával agyagba, vagy az általa kikísérletezett siamit, grészia és vízüveg elegyéből álló masszába, lényegítette át a formát sajátos benczédis stílusba.
Az egykori zöldfejléces Utunk utolsó oldalán megjelenő Utunk-széli szobrok rovat hamar nagy közkedveltségre tett szert. A hetente megjelenő karikatúraportrék az évek során gyakorlatilag végigpásztázták az erdélyi magyar értelmiség színe javát. A merítésben volt zeneszerző, karmester, író, költő, festő, szobrász, színész, történész, filozófus és számos más szakágban ismert és elismert személy. Kimondatlanul is, annak, akinek az arcmása megjelent az Utunk hátoldalán, annak egyfajta rangot, hallgatólagos elismerést jelentettek ezek a Benczédi szobrok.
Az itt kiállításra került portrék modelljei közül már csak kevesen élnek, de ha Ők véletlenül erre járnak, akkor találkozhatnak egykori önmagukkal. Az elhunytak pedig, minden bizonnyal az erdélyi magyar kultúra égi Panteonjából tekintenek le ezekre a szobrocskákra, miközben hallgatják Benczédi mester vicces történetei, és olykor jókedvűen felkacagnak.
Veres Péter
2011. február 10.