Vizualitás és zene találkozása a székelyudvarhelyi Képtárban

A zene jelen van a mindennapjainkban, az ünnepeinken, és úgy általában mindenütt. Már az ókori Görögországban kimondták: az univerzum ritmusa áthatja az embert. Ez így volt a művészet születésekor is, amikor a művészeti ágak még nem váltak el egymástól. Akkoriban a művészet része volt az egész életet átható kultusznak. És ez tagadhatatlanul így van ma is. A vizualitás és a zene találkozása rendkívül sokoldalú és komplex téma, több művész és kutató vizsgálta és vizsgálja. Ezzel a kiállítással nem törekedhetünk a téma kimerítésére, célunk csupán az, hogy a Hargita megyében elérhető közgyűjtemények anyagából tematikusan válogatva, új megvilágításba helyezzük régebbről őrzött értékeinket.
Bár a művészetek mára már élesen szétváltak, mégis minden időben kimutatható kapcsolódási lehetőségek maradtak képzőművészet és zene között. Most egy szűk mezsgyéjére világítunk rá csupán, de érdemes lenne a mozgókép, az elektrográfia, vagy az animáció különféle válfajait is ilyen szemszögből megvizsgálni. Itt most inkább a hagyományosnak nevezhető eljárásokkal 1917 és 2019 között készült műveket, festményt, grafikát, szobrászati alkotásokat és fényképeket láthatunk. A zenei ihletésű vizuális művek válogatásakor nem annyira a „hommage”-funkció vezérelt, nem zenészeket megörökítő képeket vagy szobrokat kerestünk, hanem inkább egy zenekar vagy kórus megteremtette hangulatot vagy a ritmus valamilyen felidézését. A gyűjteményeinkben fellelhető művek közül főként azokat próbáltuk beválogatni, amelyek valamiképpen választ adnak arra az adódó kérdésre, hogy hogyan lehet vizuálisan felidézni a zene folyékonyságát, miképpen lehet leképezni, tárgyiasítani és megörökíteni azt egy statikus tárggyal (festménnyel, grafikával, szoborral)?
Tény: a zene időben játszódik, a kép vagy a szobor térben. Azonban a zene és a képzőművészet közötti látszólagos ellentmondás az időben haladó zenemű és a kép rögzített világa között feloldható. A pogány szertartások szédítő vagy meditatív ritmusai elválaszthatatlanok voltak a látványtól ugyanúgy, mint a barokk templomokban a gregorián mise Sanctus és Agnus Dei tételeit megszólaltató kórusok a templom boltozatán zenélő angyalok társaságának látványától. A zenekart, a zenélő, hangszeres embereket ábrázoló képek rendszeresen felbukkannak a művészet történetében. A 16. századi Zurbarántól a 20. században élő Nádler Istvánig számos alkotás háttér- vagy főtémája a hangszer és ember kapcsolata, vagy a zenekar, a zenész ábrázolása. Egyházművészeti téren közkedvelt téma Szent Cecília, a zenészek és énekesek védőszentjének ábrázolása. Ha a 19. század romantikus zenéjét hallgatjuk, számos képszerűen elképzelt zenei gondolatot fedezhetünk fel. A balettzenék eleve a képi megjelenítés igényével születtek meg. A klasszicizmus idején egyre népszerűbbé vált a zeneszerzőket megörökítő festmények, szobrok készítése. Ez a fajta átjárás kölcsönös volt, a 20. század elejére a festészeti kifejezés lehetőségei és formái épp a zenében találnak új inspirációkat. A tiszta és közvetlen vizualitás igénye a századforduló művészeti megújulásában szinte természetesen talált rá a zene egyetemes nyelvére. Új stílusok jöttek létre: expresszionizmus, kubizmus, szürrealizmus. Majd a látvány térbeliségének és a zene időbeliségének ellentétét elvont tiszta formák és színek ábrázolásával oldották meg, mellyel létrehozták az absztrakciót, új művészeti stílust és eszmét teremtve.
A zenei képzettséggel is rendelkező Vaszilij Kandinszkij-nál a színek szerepe felértékelődik a zene érzékelésében, a hangokhoz színeket, a színekhez pedig hangokat társított. Arra törekedett, hogy festményei, mint festett zeneművek, a színek által „hallhatóvá” is váljanak. Paul Klee a modern festészet egyik legizgalmasabb, egyszerre intellektuális és gyermekien játékos, naiv életművének megalkotója. Kitűnő hegedűművész volt, festői és grafikai életműve mondhatni a vizualitás és a zene találkozásának kiváló példája, akinél a zene szeretete egy életen át befolyásolta egyedi és sajátos művészetét. Festményeiben, színeiben, átlátszó lebegő tónusaiban felfedezhetjük a zenét, a zenei harmóniákat. Színekről és formákról alkotott nézeteiben is zenei analógiákat figyelhetünk meg. Ritmikai képleteket alakított át vizuális jelekké, több olyan festményt készített, amelyen mintha láthatóvá vagy hallhatóvá tenné a zenét. Az Absztrakt trió c. képéről Paul Gauguin azt mondta „A festészet zenei fázisba lépett”.
A zenei művek elvont és testetlen szerkezete képes megtanítani bennünket arra, hogy a képzőművészeti formákat is ilyen matematikai tisztasággal szemléljük. Magyarországon Gulácsy Lajos festészetében számos zenére utaló képcímet találunk, de nem csak a címek, hanem egész művészetében fellelhető az erős zenei karakter, amit Bálint Aladár kritikus „letompult, rezignált muzsiká”-nak nevezett.
Közelítve korunkhoz, a kortárs képzőművészeti műfajok között több olyat is találunk, amely a zenével közvetlenül teremt kapcsolatot. A hatvanas években terjedő eseményművészetek (happeningek, akciók, eventek, perfomanszok) elképzelhetetlenek lennének zenei, hangi effektusok nélkül. Emellett megjelentek szerte a világban azok a művészek, akik szobraik, festményeik, objektjeik és installációik elkészítésekor a zenéből nyernek ihletet. És ez folytatódik mind a mai napig: akár a zenében, a költészetben és a vizuális művekben is érvényesül a mérték, a ritmus és a harmónia. E válogatás összeállításakor a hangsúly a közgyűjteményeink azon műveire tevődött, amelyek a nézőkben is a zeneiség áramlásának képzetét kelthetik.
Püthagorasz megfigyelte, hogy a természet és a kozmosz egyik fő jellemzője a ritmus, az ismétlődés. A ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe, írja Platón. A formáknak, vonalaknak ritmusa lehet. Ezek a ritmusok elemi szinten a díszítőművészetben jelentkeznek, például a kerámiaedények díszítésében. A ritmus azonban a szobrászati és festészeti kompozíciókban is kimutatható, jól érzékeltetik ezt a kiállított absztrakt képek, illetve a szentmártoni alkotótáborból hozott művek. A festőművészek a kompozíciók kialakításánál törekednek a kiemelésekre, ami történhet színben és formában. Arra is törekednek, hogy a kép megtalálja az egyensúlyt, a harmóniát. Láthatunk itt olyan vizuális kompozíciókat, amelyek kifejezetten a zenei ritmusra épülnek, de olyanokat is, amelyek a természetben vagy egy falu csendjében rejlő harmóniát idézik fel. Az asztalos füttyhangjától a koncerthangulat megteremtéséig, a zengve mozgó formák plasztikus játékáig, illetve az absztrakció és a látomásosság lehetőségeiig.
Árkossy István írta, „A sejtetés izgalma szükséges ahhoz a lázhoz, ami jót tesz a műteremtésnek”. Amikor Árkossy a kolozsvári alkonyatban a Farkas utca hangulatát leképezi, akkor a templom falán felkúszó fény-árnyék játéka az est grafitszürkébe hajló pillanataiban felidézi a kiszűrődő orgonabúgást. A ballada tragédia dalban elbeszélve, ennek ritmusa sejthető Bene József képsorának hangulatából. Szín és méretarányok, illetve formák találkoznak a felidézett zenei tempó, a magas és a mély hangok, valamint a hangos és a csendes hangok egymásmellettiségével. A dallamok, akárcsak a festők színei, lehetnek hidegek és melegek, könnyűek és komorak. A közös nevező tehát a ritmus, az arányok, a kompozíciós formák környékén keresendő.
A 19 alkotó 28 kiállított művét a helyi Képtárból és a Művelődési Házból, a Csíki Székely Múzeumtól, a székelykeresztúri Molnár István Múzeumtól, a Szárhegyi Művészeti és Kulturális Központtól, valamint a Homoródmente Művészetéért Alapítványtól kölcsönöztük, köszönet a velünk együttműködőknek. Alkotók: Bara Barnabás, Barcsay Jenő, Bene József, Fazakas Tibor, Gergely Erika, Incze Ferenc, Márton Ferenc, Meer András, Molnár Zoltán, Nagy Albert, Nagy Imre, Orth István, Sala Elemér, Szabó Tamás, Szász Dórián, Szervátiusz Jenő, Székely József, Ughy István, Zsigmond Attila. Az alkotóknak a zene évében kiállított műveit 2022. július 19-ig lehet megtekinteni a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Kossuth utca 42. szám alatti Képtárában.

Lőrincz Ildikó