X. PULZUS – székelyudvarhelyi művésztelep

- részlet a megnyitó beszédből -

Ez immár a tízedik. Az elsőnél én is, még mint a Haáz Rezső Múzeum alkalmazottja ott bábáskodtam, a következők egyikén-másikán is megfordultam, követtem a fejleményeket a neten közzétett tartalmakon keresztül, és volt egy nagyobb szabású együttműködésünk is, amikor az öt éve működő Pulzus alkotótelep anyagából összefoglaló kiállítást nyitottunk a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban. Az művésztábor akkori jellegére vonatkozó összefoglaló megállapításaim azt gondolom, az idei kiállításra is érvényesek, miszerint a Pulzus képzőművészeti termését a környéken működő korábbi alkotói táborokkal ellentétben, nem a népi tradícióktól áthatott falusi környezet, hanem sokkal inkább az egyetemes kortárs szellemi értékek iránt fogékony, bár kisvárosi és falusi zamatokkal is gazdag, de alapvetően egyfajta egyetemes kulturális nyitottság, kortárs szellemiség és technikai kísérletezés jellemzi. Úgy vélem, hogy a kiállítás anyagának meglehetősen nagy változatossága ellenére, a művek összességéből ma már kiolvasható - és ez nagy dolog - egy sajátos PULZUS jelleg. Ez az egyedi szellemiség a hely egyre inkább körvonalazódó képzőművészeti szellemének és az azt alakító helyi művészeknek valamint a meghívott művészeknek a genius locira is figyelő érzékeny nyitottságának köszönhető. Mára már kézzelfogható eredménnyé vált a szervezők ama kezdeti törekvése, hogy a nemzet és az ország egymást keresztező kulturális keretei között, az erdélyi tradíciókra támaszkodva, a PULZUS megtalálta az útját a kárpát-medence képzőművészeti életében, sőt azokat a lehetőségeket is megtalálja, amelyen keresztül a nemzetközi kortárs művészeti élethez való felzárkózást is megvalósíthatja.

Igazán jó volt a Pulzus táborba, ebbe az élénk szellemi és alkotói közegbe sok év után visszatérni, a házigazda Berze Imre töretlen lelkesedését és elkötelezettségét tapasztalni. Úgy vélem, hogy ebben a művészeti közegben, sem a világjárvány szorultságainak, sem az eltelt éveknek nincsenek számottevő negatív következményei, ma is töretlen a kísérletező kedv, a művészek egymásra kíváncsi nyitottsága. Örömmel nyugtáztam, hogy a Spanyár-ház életterében a külvilág ordas vicsorgásai ellenére, ezúttal sincsenek jelen bevehetetlen lélektani falak mögé rejtőző magánmítoszokba zárkózó művészeti ének és nincsenek technikai titkokkal szigorúan körülbástyázott megközelíthetetlen alkotói egok, sem túlzottan jólfésült, kikozmetikázott, retusált vagy művészi homályba burkolódzó, különböző allűr maszkok mögül kikacsintó celeb ambíciók. Vannak ezzel szemben őszinte útkereső, rácsodálkozó, kérdező, és ha kell talán világmegváltásra is hajlamos, fiatal és örökfiatal, mert megújulásra mindig kész művész- emberek.

Vécsi Nagy Zoltán, művészettörténész